Adorjáni Ákos


Útravaló (mesefüzér)


A hűsruházatú kertész

Távol az országúttól egy falevélillatú, széljárta faluban élt egy hűsruházatú kertész. Napjait a fákkal és virágokkal töltötte, az éjjelbe hajló estéket pedig saját társaságában. Ha az őszi estéken a kandalló parázsló játékát nézte, mindig magát kereste a lángok között. Az emlékek eleinte körtáncot jártak, aztán szétszaladtak a falon. Mindenütt megbújt egy-egy pirosló árny, s a sötét szoba egyszerre megtelt élő titkokkal, táncos emlékekkel. A hűsruházatú kertész gondolataiba mélyedt. Tekintete fagyos, kabátja dermedt, csízmája merev volt. Csak ült ott egyedül, nézte a tüzet, amit minden este megrakott, megvárta ameddig a sötét szoba falait ellepik a piros táncosok s figyelgette őket.

A falevélillatú kis helyiség ablakai lassan bepárásodtak, a levegő felforrósodott, egy farönk pattogva hasadt, de a hűsruházatú kertész tekintete továbbra is fagyos, kabátja dermedt, csízmája merev maradt.

 

 

Egy ezerablakú város mélyében volt egy kis park. Szép volt a kis ligetes, lombos zugaival, kiteljesedett fáival. A virágokat is szépen ápolták, ott virítottak reggeltől estig gyönyörűségesen.

Délután, amikor az emberek elfoglaltságukból fölszabadulva hazafelé sereglettek, megteltek a kovácsoltvas padok, csak egyetlen egy maradt üresen, mintha hívott volna valakit... Nemsokára a távolban egy lány alakja tűnt fel. Egyedül volt, egy táska lengett a vállán s a szabad hely felé tartott. Leült. Csomagját maga mellé helyezte. Szép volt. Nézte a kis parkot és a park lakói is nézték őt, majd néma játékba kezdtek: A szellő meglengette a fák sötét koronáját, levélről-levélre szaladt, s aztán a lány hosszú fürtjeibe bújt s körbetáncolta göndör íveit. A virágok szirmai egyenként bólintottak, mire a hölgy szempillái is sziporkázva mozdultak. S ahogyan a fiatal fatörzsek megrázták magukat, úgy a padon ülő nappaltündöklő is sudáran megingatta derekát és mosolygott kedves kis arca. Szép volt ez az összhang e tündéri és halkságában természetes játék.

Nem is láthatta senki más a történteket, azonban a bokrok sűrű mélyén egy árnyék körvonalazódott. A fény ott nem volt elég erős ahhoz, hogy lerántsa az árny fekete leplét, azonban méreteiből jól kirajzolódott, hogy egy ember áll ott. Nem mozdult. Ruhája beleolvadt a zöldbe, csak szeme s ajka világított. Nézte a lányt, a nappaltündöklőt, nézte az arcát, nézte szépségét. Az meg varázstekintetével átlátott a sötéten s ebben a pillanatban találkozott szemük világa. A virágszirmok tágra nyíltak, a karcsú törzs megemelkedett s bűbájos mosolyra derült a lány arca. Az árnyék nem mozdult, lebilincselte a látvány. Szeme egyet villant, de arca rezzenéstelen maradt. Egy darabig még ott állt árnyképében, majd a bokrok sűrűjébe olvadva eltűnt a mélyben.

 

 

Az országút zajától távol, egy falevélillatú, széljárta faluban szobája zegzugában ült a hűsruházatú kertész. Napját a fákkal és virágokkal töltötte, az éjjelbe hajló estét pedig saját társaságában. A kandalló parázsló játékát nézve tegnap még magát kereste a lángok között.

Az emlékek eleinte körtáncot jártak, aztán szétszaladtak a falon. Mindenütt elbújt egy-egy izzó árny s a sötét helyiség egyszerre megtelt friss titkokkal, egy halk és játékos emlékkel. A hűsruházatú kertész gondolataiba mélyedt. Tekintete tegnap fagyos, kabátja dermedt, s csízmája merev volt. Ma este ült ott egyedül, nézte a tüzet, amit mint mindig most is megrakott; megvárta, ameddig a szoba falait ellepik a vörös táncosok s figyelgette őket.

A falevélillatú kis helyiség ablakai bepárásodtak, a levegő felforrósodott, egy parázsszem messze szállt és a hűsruházatú kertész csízmája hajlóvá, kabátja puhává, tekintete reménypirossá vált.


Habok meséje, hullámok játéka

Egy széllelbélelt, hálófödte, kis kikötővárosban élt egy fiatal hajóskapitány. Gyerekkorában sok időt töltött a vízparton. Ült a kikötő kongó deszkáin s a habokkal beszélgetett. Sok mindent megtudott tőlük és sokáig csengett fülében valami nagy-nagy bűvös titokról szóló történet. A kisfiú mélyen a szívébe zárta a hallottakat.

Mikor felnőtt a vízvilág nagy keresőjeként sok ezer hullámot számlált már meg, több száz sebző sziklát tudott a háta mögött, de a csodát, amiről a habok meséltek soha nem találta.

Egyik nap miután fáradtan és csalódottan tért vissza vízi útjáról, házába beérve nyugovóra tért és nyomban elaludt. Álmot látott ezen az éjszakán: Nagy vízi keresőútra indult, hajója hosszú időn keresztül szelte a tengert:

Első nap, amikor már mélyen bent járt az ismeretlenben, valami szürke part képe körvonalazódott. A hajóskapitány egy szigetre érkezett. Magas aranypaloták és ezüstkapuk nőttek rajta, a virágok gyémántot teremtek és az égből rubinzápor esett. A hajó kikötött a parton és az ifjú kereső boldogan lépett az új világ felé, de amint letette lábát a földre az egész sziget kővé vált. Sziklává dermedtek a paloták, kaviccsá a gyémántot termő virágok.

A hajó folytatta útját, nem sziklarengeteget keresett, hanem a bűvös titkot, melyről gyerekkorában a habok meséltek.

Második nap ismét rátalált egy szigetre. Ott égig érő fáklyás lángoszlopok álltak, világítottak a falevelek, kígyózva fénylettek a patakok. Azonban, amikor a hajó recsegve-ropogva megállt, a sziget azonnal lángra kapott. Az oszlopok széncsonkká égtek, a falevelek elszenesedtek, a patakok kiszáradtak. A vízi vándornak itt sem lehetett maradása.

Harmadik nap egy fekete part tűnt fel a láthatáron. Páncélos ólomszobrok emelkedtek ki a földből. Mindenfelé őrtornyok és lándzsák sorakoztak. A fiatal hajós megpróbált a szigetre lépni, de abban a pillanatban, hogy ezt megtette a súlyos bástyák meginogtak s nagy robajjal, maguk mellett mindent széttörve zuhantak a mélybe.

A hajó tovább folytatta útját. Már lassan úgy érezte, hogy nincsenek csodák, s hogy a habok nem mondtak igazat. Búsan szelte a vizeket tovább s nem igazán hitte, hogy valaha még célba érhet.

Ám a negyedik napon felcsillant a fiatal hajóskapitány szeme. Újból szárazföldre lett figyelmes. A partot zöldellő erdő borította és virágszőnyeg takarta. Odébb egy kis patak is csörgedezett szépen. A bokrokról pillangók szálltak a magasba s a mélyből madárdal csendült fel. A vízi vándort fájdalmas sóvárgás fogta el. Tudta, hogy mihelyt a partra lép összeomlik a világ. Pedig úgy vágyott már arra, hogy végre kikössön valahol, kikössön egy szép helyen s ez a sziget mely most elétárult szebb volt mindegyiknél. Nem csillogtak rajta gazdag aranypaloták, nem tarkították tüzes lángoszlopok, nem nehezedtek rá dicső ólomszobrok, mégis olyan különleges és szép volt, oly varázslatos...mert természetes. És vágyott arra, hogy máskép legyen, titkon remélte, hogy a habok igazat mondottak, s eléri egyszer a csodát, eléri a varázsszigetet.

A hajó recsegve-ropogva állt meg a parton. A fiatal tengeri vándor megindult a föld irányába. Lassan közelített a cél felé, óvatosan haladt, óvatosabban mint valaha, vigyázva a csendre. Lélegzetét visszafogva, szívét és szemét összeszorítva tette meg az utolsó néhány lépést. És amikor lábával végre megérintette a homokot...a szél hirtelen feltámadva becsapta az ablakot, s a zajra elillant minden. Szertefoszlott az álom, a fiatal hajóskapitány felébredt.

Már hajnalodott. Aki ilyenkor járt a kis széllelbélelt kikötővárosban, csak a csenddel találkozott, melyet néha a víz lüktető szava szakított meg. Ezen a pirosló reggelen, a víz dalán kívül hallani lehetett, amint egy hajó csendesen kiúszik a kikötőből. Látni lehetett, ahogyan egy árboc lassan eltűnik a pirkadatban s a messziségben feloldódva elkíséri őt a habok meséje, hullámok játéka.


A szelek szárnyán

Egy halkan berregő aranyerdő mélyén, a beszélő sziklák birodalmában, ott, ahol az avar a fák körül örvényt jár és a mohák titkos ösvényt rejtenek, egy vár emelkedett ki a magasba. Fekete köveit a köd tapasztotta, ablakait indák lepték el. Nagy volt a vár, de még nagyobb a rejtélye. Összes termében csend lakott, olyan volt, mintha senki se élne ott. Azonban minden este, amikor megélénkült a szél és átsurrant az aranyerdőn, a vártorony legfelső ablakában egy gyertyafény világolt fel. Az indák fonalas árnyékában egy női alak körvonalazódott. A kicsiny láng varázslatos fényében nem lehetett látni, hogy ember-e vagy tündér. De amikor kezében felcsillanva megszólalt a hangszer, akkor már sejteni lehetett.

Angyali szárnyakon szállt a hegedű magányos muzsikája. A kis gyertya világával összefonódva járta át a vár minden egyes kövét s betöltötte a termeket. A szél felkapta a zeneszót! Vitte-vitte mélyen az erdőn át, a beszélő sziklákon és az örvénylő avaron, túl a rengetegen és minden fán, s száguldott a messzehangzó, egyedüli tüneményes zeneszóval, mígnem egy szelíd kis mezőre érve, mint aki már elérte volna vágyát, utolsót sóhajtva egy végső dallamot súgott a füvek tengerének. A gyertya kialudt, a muzsika elhallgatott, az angyali árny szertefoszlott s vár sötét kövei újból elhatalmasodtak a táj felett.

 

 

Egy lágyan hullámzó ezüstmező ölében, a mesélő rétivirágok világában, ott, ahol az ég találkozik a földdel s a pázsit harmatcseppet terem, állt egy kis kunyhó. Az egymásra meredező sárfalakon szalmakalap pihent. A ház egyetlen szobája üresen állt, nem volt benne más, csak a föld nyers illata s mezők titka.

Ám minden alkonyatkor, amikor a szél megtáncoltatta a fűszálakat s az éj elborított mindent, egy pásztortűz lobbant fel a kunyhó mellett. A lángok aprón égtek így csak azt lehetett látni, hogy valaki csöndesen ül a parázzsal szemben, s hogy királyfi, vagy ember...az a mezők titka marad. Nemsokára megszólalt kezében a furulya. Hangja mély volt és magányos. Minden alkonyatkor felhangzott a dallam s a tűz fényébe burkolózva a szelek szárnyára kelt. Messze-messze röpítette a muzsikát. Elhagyta az ezüstmezőt s a mesélő rétivirágokat, átsuhant mindenen, s ott a halkan berregő aranyerdő mélyén, ahol az avar a fák körül örvényt jár és a mohák titkos ösvényt rejtenek, a sziklák repedéseibe súgva a dallamot, mintha elérte volna régi vágyát, elcsendesedett és megállt. S ahol a fekete köveket köd tapasztja az éj sűrű titkai között felvilágolt egy gyertyaláng.