Laszlo Berger


Hazátlanul


A postás egyedül élt kis lakásában, Kleveben, közel a holland határhoz, és már harminckét napja nem látogatta meg senki. Az első tizennégy napon még remélte, hogy legalább pár percre beugranak hozzá a gyerekei, de aztán a tizenhatodik napon rádöbbent, hogy még nagyon sokáig nem fognak jönni. Tudta, hogy szomorúak miatta, mert magányos és elhagyatott, és nem találja a helyét ebben az országban. A felesége már régen meghalt, és akkor kezdte el számolgatni az egyedül töltött napjait. Minden áldott nap, reggel hétkor lement a közeli közértbe, a főút másik oldalára, hogy tejet és kenyeret vegyen magának, délután négykor pedig a temetőbe ment, ahol a felesége nyugodott. Már évek óta ugyanazt a szakadt bélésű, szürke kabátot húzta fel, ha beköszöntött a tél, és így, a kabátja után ismerte az egész környék.

A postás már igencsak öreg volt, magas, hórihorgas, sovány ember, és arcát mély ráncok tördelték piciny darabkákra. A jobb füle alatt és az állán jó pár kisebb-nagyobb szemölcs éktelenkedett, melyekre azt mondta az orvos, hogy valószínűleg a családjából hozta, és addig nem érdemes velük foglalkozni, míg komolyabb panaszokat nem okoznak. Ha állt, vagy ment, a bal vállát egy kicsit felhúzta, ami eredetileg egy rossz szokás volt csupán, és arra az időre emlékeztette, mikor még azon hordta a nagy, fekete postástáskáját. A szokásból azonban idővel tartáshiba lett, és ma, már ha akart volna sem tudott volna másképp menni.


Laszlo_Berger-Hazatlanul.pdf