Horváth Lívia


Sors Földjén


1.

 

Mi az, mit a sors áld,

Egy ismeretlen Föld,

Ki szemeit betakarva,

Álmodik éberül?

 

Mi az, mit sors szült,

A suttogó léptek zaján?

Rossz úton járt végtelen,

Arcomba néző, valómból

Azonosult vágy csupán?

 

Anyaszült meztelen jött,

A hontalanság magját ültette

A félelembe.

Mi az, mit a sors áld? Oh, Föld!

Hol ember él, ő a butaságot

Nem érdemelte!

 

Járok lábaidon,

Lélegzek tested mélyén,

S megfoszlott szíveddel

Ölelsz te át?

 

Oh, Föld!

Te vagy az otthonom,

Mit rejthetsz még, ha

Magadon a lánc?

 

S mivé lettél,

Benned s bennem

Álmodó karcsúság hava?

 

 

2.

 

Szólj szótlanul,

Magányodban, s

Mit találsz

Börtön rácsai közt

Üvöltő palota!

Pompa és csillogás,

Mit sors adott,

A múló idő elhomályosodott.

 

Föld, hol élet él,

Játszadozó sarjaid szemeiből,

A kultúra értékét vezesd,

Ne éhezzen tovább!

Oh, havazd el titkaid

Hajlott árnyékod ostromán!

 

S virágzó gyermeked ölébe nyújtsd

Tenyered, s te napfénnyé válsz.

Hol boldog néped él, mosolyog rád,

Ki nem tépi ki lelked zsarnokul s tétován!

 

Mi az, mit hiteddel ékesen

A létezésnek adtál?

Felépítettél ezer várat,

Sokarcú csodát!

 

Megfosztott az éhínség,

S te dühödt fogak nélkül is,

Tűröd az aszályt!

 

Oh, mert oly szerelem tőled élni,

Te tudod!

Te vagy kit a sors az embernek adott!