Riesing István


Dacolj ember!


Sírt a bús Isten,

Felemelt arccal könyörgött, zokogott,

Ázott, lombsuttogó éjvilágba bújva

Koldusa koldusa lett volna,

 

Sikolytott hármat a túlvilágra

A csillagillat barna baglya,

Árnyaszegetten szárnyát rázta

Az istállófa barna baglya,

 

Egy hulló cseppből ének hajtott,

Ős, tiszta ének halottamból szerelmemnek,

Mert tudtam a dalt,

Minek alatt vénapám a fűzsípot faragta,

 

Emlékszem a hangra,

Mikor megfújta gyermekszám...

A síp! A síp szólt akkor,

Szólt életutam árokpartján

És holnap is hallom sisegni,

Zizegni, fütyülni mindenekre,

Ördögkéj szülöttére,

Álnokságra, hamisságra, koholt vádra

 

Dac kell. Dacolj, ha mersz,

Kósza ének szavából erőt s hitet,

Dacolj,

Ha vetsz a Duna - vízbe ne - felejtset,

Fordulj el, ember

Attól, aki vad, aki fagyos földből

Gyökeret tép fel, de mond, ha kérdezi:

Te is otthonról indultál