Diákhagyományok



A diákhagyományok eredete a középkorban alapított egyetemek diákéletéhez köthető, melyekben a céhek szokásainak egy része jelenik meg. Egyik legfontosabb jellemzőjük, hogy az idősebbnek jár a nagyobb tisztelet. A hagyományokat az önként szerveződött diákcsoportok ápolták, fejlesztették és vitték tovább a kor adta lehetőségeknek és szokásoknak megfelelően.

Selmecen kezdetben (1735-től) a szigorúan poroszos jellegű Burschenschaft diákszervezet, majd a későbbiekben (a 18. sz. végétől, 19. sz. elejétől) a Bánátia Kör, a Szepesi Társaság és az Erdélyi Kör tagjai is a hagyományoknak megfelelően élték diákéletüket. Az életre hívott különböző kulturális, művészeti csoportok és vidéki körök összefogásával 1899. május 22-én megalapították az Ifjúsági Kört, amin belül továbbra is önállóan működtek a korábbi diákcsoportok. Az egységes ifjúsági szervezet 1948. május 11-én önkéntesen feloszlatta magát.

A rendszerváltást követően számtalan újabb ifjúsági szervezet alakult, amelyeknek a zöme nem bizonyult hosszú életűnek. A legsikeresebbek ezek közül a Selmeci Társaság (1989-), a Hallgatói Önkormányzat (1991-), a Fröccsöntő Sasok (1981-), a Sörgyűrők Baráti Társasága (1994-), a Steingrube Nagyközség Baráti Társasága (1995-), a Soproni Kör (1996-), a Mobil Tanszék (1997-) és a Grubenlich Baráti Társaság (1998-).

A hallgatók besorolása, megnevezése sajátos: az elsőéves, kereszteletlen hallgató a pogány, a megkeresztelt hallgató a balek (=bulek, róka), a másodéves hallgató a szénégető (=kohlenbrenner), a harmad-, negyed-, ötödéves hallgató a firma, a végzős firma a valétáns, 5 év után veterán, sok év után ultra supra veterán, idős korban ultra supra veteranissimus, ami egyúttal rangjukat is jelenti.

A selmeci és annak hagyományait ápoló szakok diákéletét az összetartozás érzése, a tekintély tisztelete, az egymás iránti megértés és barátság jellemzi. Ezt bizonyítja a sokszor elhangzó mondat: „Egy mindenkiért, mindenki egyért!”is. A selmeci hagyományokat Sopronban az Erdőmérnöki, a Faipari Mérnöki, valamint a Közgazdaságtudományi Karok hallgatói ápolják.


A fontosabb diákhagyományok

Balekfogadás

Selmecen kezdetben a 23 km-re lévő állomásról gyalog, esetleg szekérrel kísérték a firmák az újonnan érkezőket a városba. Később, a vasút megépülte után, hogy gyaloglásra kényszerítsék az elsősöket, a síneket bezsírozták, hogy a mozdony ne tudja felhúzni a szerelvényt a magasabban fekvő diákvárosba. Manapság a vasútállomáson várják az újonnan érkezőket (régen gyakran a közeli városok állomásain várták őket), majd szekeret húzatva velük, a kollégiumot keresve járják be a várost. A fáradt jövevényeket nagy ovációval fogadták az Ifjúsági Körben, fogadják a kollégiumban, ahol aztán az elhelyezkedéshez minden segítséget megkaptak, megkapnak.

 

Balekoktatás

A firmák igyekeznek ismereteiket átadni az újaknak. Korábban a tanórák utáni szabadidőben, délutánonként tanították meg nekik a legfontosabb tudnivalókat (balek tízparancsolat, egyetemtörténet, viselkedési szokások, diáknóták stb.). Az utóbbi években már egy héttel az oktatás megkezdése előtt behívják az elsőéveseket. Ilyenkor intenzíven foglalkoznak az ismeretek átadásával és a hagyományápolással.

 

Balekvizsga

Az Ifjúsági Körbe való felvétel alapkövetelménye a sikeres vizsga letétele volt, mely népes firmatársaságban, nagy ceremónia és vidámság mellett folyt. Ez a szokás annyiban változott, hogy mostanság írásbeli kérdések megválaszolása után járulhat a pogányság a szigorú vizsgabizottság elé, ahol szellemes válaszokat, színvonalas feladatmegoldásokat várnak el tőlük, ellenkező esetben utóvizsgával büntetik a jelölteket, melyet csak újabb feladat sikeres megoldásával, illetve sörilletékkel válthatnak meg.

Díszbalek: Selmecen egy balekvizsgán jól szereplő elsőévest választottak ki, akinek egy ál-szaktekintély cirkalmas köszöntése volt a feladata. Sikeres szereplése után feltárták az igazságot, majd vállra emelve körbehordták a városon. Az Ifjúsági Kör megszűntével a díszbalekot csendesen választják meg; az évfolyam titkáraként ő képviseli hallgatótársait.

 

Balekkeresztelés

Egy kijelölt kocsmában, köri helyiségben, tanteremben, ifjúsági házban kerül sor a keresztelésre. A szigorú koreográfiájú szakestélyen, a balekcsősz felvezetésével, a „Mi tündöklik ott fenn?” nóta éneklése közben, egymás fülét fogva érkeznek a sikeres balekvizsgát tett pogányok a keresztelésre. Ezután keresztapát és –anyát választanak, akik sörrel keresztelik meg Bacchus, Ceres és a többi pogány istenség nevében, alias nevet (vulgót) adva nekik, átugratva egy farbőrön és fenékbe billentve őket, az arcukról lecsöpögő sört kormozott, vagy cipőkrémmel bekent törülközővel itatva fel. Selmecen ezt követően még egy bottal rá is csapnak a balek hátsójára, hogy a kötelező engedelmességre, s a közösség megóvására neveljék. A nyakonöntés, az ugrás az új közösségbe való belépést szimbolizálja. Végül a megkeresztelt balek sört kap, szívhat a pipából, s ezzel a közösség teljes értékű tagjává válik.

Mióta a tanintézménynek női hallgatói is vannak, a keresztelés fiúsítással kezdődik, melyre különböző feladatok megoldása és kérdések megválaszolása után kerül sor. A lányok fiúnevet és igazolást kapnak arról, hogy ezután férfi módjára viselkedhetnek. Gyakran keresztlevéllel, emlékpohárral, vagy -korsóval térhetnek haza a frissen keresztelt balekok.

 

Ismerkedési szakestély

Az Ifjúsági Kör fennállásáig tartották ezt az október végi összejövetelt, amelyen a balekságot bemutatták a városi polgárság képviselőinek, a tanári karnak, illetve a felsőbb évfolyamok hallgatóinak.

 

Balekbál

Az ősz Katalin-nap környéki, legnagyobb eseménye, melyen a balekság hivatalosan megismerkedhet a helybéli leányokkal. A bál megnyitását a díszbalek kérésére az egyetem rektora engedélyezi.

 

Egyenruha

1839-ben szabályozták először az egységes egyenruha viselését. 1899-ben az ünnepi viselet az aranysujtásos atilla, a köznapi viselet a walden lett. 1948-1971 között tilos volt az egyenruha viselete, ezután a selmeci hagyományok szerint élő karok másodévtől kezdve viselhetik a kari jellemzőkkel (ruhaszín, jelzések, gombok) ellátott egyenruhát. Szép hagyomány az egyenruhára felvarrt folt (fleck), mely kezdetben a folytonossági hiányok takarására szolgált, manapság inkább viselőjének a másik nem körében elért sikereire utal. Az egyenruha tartozéka még a koronként változó formájú sapka is.

 

Szakestélyek

Az egyes diákcsoportosulások megalakulásuktól kezdve tartanak összejöveteleket, úgynevezett szakestélyeket. Ezek kezdetben valóban szakmai kérdések megbeszéléséről szóltak, ahol az együttlét végén egy kis poharazgatásra is sor került. Később szerveztek úgynevezett nedves esteket, melyeken közös nótázás és italozás folyt. A két forma lassan egybemosódott, és kialakult egy kötött formájú összejövetel, melyen komoly és vidám témák egyaránt szóba kerülnek.

A szakestélyek az elnök (praeses) - aki szent és sérthetetlen - megválasztásával kezdődnek. Ő nevezi ki a szalagos tisztségviselőket, akik a következők: háznagy (major domus) -feladata a szakestély rendjének szabályozása és fenntartása-, nótabíró (cantus praeses) -feladata a szakestély folyamán a nóták intonálása-, visszhang (contra punkt), aki az elnök szavait visszhangozza a terem minden szegletébe, lehetőleg szellemesen elferdítve azokat, esetenként, ha pogányok is lennének a szakestélyen, akkor a balekcsősz (fuchs major), aki fegyelmezi a pogányokat és helyettük beszél. Az elnököt köszöntő nóták, majd a szakok himnuszainak eléneklése után ismertetik a házirendet, kinevezik a nem szalagos tisztségviselőket. A szakestélyen, az elnök utasításai szerint kerül sor a felszólalásokra és az éneklésre. A hivatalos rész lezárásaként korábban a „Mindnyájan voltunk egyszer...” című dalt énekelték, mostanság inkább a „Gaudeamus…”, a „Ballag már a vén diák...”, a „Visszapillantás”, vagy a „De most már elmegyünk...” nóták hangzanak el.

Szokásos, évente megrendezésre kerülő szakestélyek: a balekkeresztelő (ősszel, a balekbál előtt), utóbbi években: a balekszámláló (februárban), a Kohlenbrenner, az egyenruha-avató (tavasszal), a felező (a tanulmányok félidején, a téli vizsgahónap után), a firmaavató (tavasszal), a stafétaátadó (ősszel) és a valéta (májusban).

Alkalmankénti az egy-egy ritka esemény tiszteletére, emlékére rendezett szamárestély (csak Selmecen a bukottaknak), a hagyományápoló, a selmeci, a túlélő és a gyász-szakestély (egy elhunyt oktató, hallgató, vagy szaktárs emlékére).

 

Valétálás

Az alma matertől és a várostól való búcsúzás időszaka a valéta szakestéllyel kezdődik. A szakesten a valétánsok felkötik szalagjaikat, melyet korábban egy kedves leány hímzése díszített, az 1960-as évektől az évfolyam közös megegyezéssel, egységesen készíttet el. 1981-től készíttetnek a végzősök úgynevezett valéta korsót, mely a diákéletre emlékezteti őket.

Szép színfoltja a búcsú szakestnek a soproni hattyútollazás, mely eredendően az 1930-as években szervezett „filléres vonatok” várost gazdaságilag megsegítő turizmusára vezethető vissza, de a hallgatóság egy több alkalommal sikertelenül vizsgázó hallgató (kinek a professzor azt mondta, hogy sikeres vizsgája nála csak akkor lesz, ha a kőhattyú kitollasodik, mire a hattyú reggelre tollruhát öltött, így a vizsgázó értékelhető kalkulust nyert) emlékére ad ruhát a szakestély éjszakáján a kőhattyúra.

Hagyományosan a ballagást a legvénebb végzős diák vezette egy hosszú botra kötött tölgycsokorral, őt követték a veteránok - akiknek kalapján annyi keskeny zöld szalag díszlett, ahány szemeszterrel megtoldották tanulmányaikat - , majd a valetánsok. Őket követte a zenekar, majd a búcsúzó diáktársak. A megható felvonulás később bohókás karnevállal egészült ki.

Selmecet követően, egy rövid időszakot kivéve, a karnevál a ballagás délutánján zajlik, bemutatva az oktatás és a város életének visszásságait. Este, sötétedéskor kezdődik a búcsúztatás az egyetemen. A szakok himnuszainak eléneklése után az egyetem vezetősége, a valéta elnök és a következő évi valéta elnök búcsúzik, majd az egyetemi zászló továbbadására kerül sor. Ezután bányászlámpás szalamander vezeti a zászlóvivőket, valétaelnököket és a valetánsokat csoportját. A ballagókat fáklyások kísérik az elsötétített városon keresztül. A menet útvonalán a házak ablakaiban égő gyertyákkal búcsúznak a polgárok a végzős egyetemistáktól. A város fő terén, a polgármesteri hivatal épületénél a város polgármestere vesz búcsút a valétálóktól.

Az est fénypontja a valéta bál, melyre díszes meghívóval lehet belépni, s melynek éjszakáján, a himnuszok eléneklése után sor kerül a valétaszalagok levételére. A bál végén történt és újabban ismét szokássá vált a végzősöknek a városkapun keresztül való kirugdosása.

 

Temetés

A diákhagyományok egyik legmeghatóbb eseménye, amikor egy elhunytat búcsúztatnak. Selmecen az aulában felravatalozott koporsónál egyenruhások álltak sorfalat, és este kísérték ünnepi öltözékben, bányászlámpás szalamanderrel, fáklyákkal, lámpákkal, mécsesekkel, zenekarral, nótaszóval, a klopacska fájdalmas kopogása mellett, utolsó útjára halottjukat.

Újabban a temetések napvilágnál történnek és mellőzik a zenekar részvételét is. A temetés zárásaként gyász-szakestélyt tartanak, mely egy nagyon rövid, kötött koreográfiájú összejövetel, melynek végén, néhány korty sör után az emlékkorsókat összetörik, hogy abból többé már senki ne ihasson, és a törött fület a halott emlékeként megőrzik.

 

Köszönés

A hagyományos „Glück auf!” köszöntést 1894-ben az Országos Bányászati és Kohászati Egyesület javaslatára a magyar nyelvű „Jó szerencsét!” váltotta fel és azóta is így köszönti a selmeci hagyományokat ápoló ifjúság - nemre és rangra való tekintet nélkül - oktatóit, szaktársait és egymást. Az egyes szakoknak esetenként van még saját köszöntésük is, de ezt nem mindig használják.

 

Diákkori emlékek

Szinte mindenki szívesen emlékszik diákéveire. Ebben segít a tanulmányi idő alatt összegyűjtött írásos és tárgyi emlékek megőrzése, melyek áttekintése felidézi az ifjúságot. Emlékként vihették haza (Selmecen a második évükben szerzett) üvegkorsójukat, vidéki köri tagságukat jelképező korsójukat, ifjúsági köri igazolványukat, emlékkönyvüket, tablóképüket, valéta szalagjukat, valéta ívüket, báli meghívóikat, az általuk szerkesztett és kiadott újságokat, képes levelezőlapokat és könyveket. Később ezek kibővültek a balek-, firma- és valéta korsókkal, szakestélyekre invitáló cédulákkal, Tempus foltos egyenruhákkal és az egyes eseményeken készült fényképekkel.


A selmeci hagyományok továbbélése Mosonmagyaróváron

A mosonmagyaróvári Mezőgazdaság- és Élelmiszertudományi Karon az évtizedek során ugyan itt-ott változott, mégis a sopronihoz nagyon hasonló módon él a balektábor, a balekvizsga, a balekbál, a felező és a szalagavató hagyománya. Sajátosan óvári gazdász vonásokkal a valétálási ünnepség egészült ki.

Mosonmagyaróváron a valétálási ünnepség első eseménye az emlékfaültetés, melyen a valétálók facsemetét ültetnek a Wittmann parkba. A faültetés után, sötétedéskor indul a Vár elől a fáklyás felvonulás; a felvonulás élén a Halászi Lovas bandérium menetel, őket követik a kar oktatói és a fáklyavivő hallgatók két sora között énekelve vonuló végzősök, végig a belváros utcáin, végül vissza a hangulatos várudvarba. A valétálási ünnepség másnap reggeli látványossága a fogatos felvonulás, mellyel az Óváron töltött évek főbb helyszínei től búcsúznak a végzős évfolyamok. A kocsik, hintók és fogatok karavánja végigkígyózik Mosonmagyaróvár fő utcáin, a dalolva búcsúzó valétálókkal. Az ünnepség utolsó felvonása a valétabál, melyen a valétálók éjfélkor leveszik karszalagjaikat, jelezve a boldog egyetemi évek elmúlását. Az évfolyamfelelős tanárok búcsúszavai kísérik őket az életben: „Hagyjatok nyomot a világban, ki-ki a tehetsége szerint!”

Az ifjú és ’öreg’ gazdászok találkozási lehetőségét az Óvári Gazdász Dalárda teremti meg: a Dalárda estek vidám beszélgetéssel, tánccal és a hagyományos gazdásznóták dalolásával telnek. A gazdászok ünnepi viselete a gazdászöltöny, melyet a gazdászjelvény és a gazdászgyűrű egészít ki.