Jubileumi megemlékezés az 1956-os emlékműnél - 2016. október 23.

Sopron, Egyetem, Botanikus Kert

Tisztelt Képviselő Asszony és Képviselő Urak, Tisztelt Forradalmár Firmáink, Tisztelt Ünneplő Egyetemi és Soproni Polgárok, Hölgyeim és Uraim!

Immáron tizedik alkalommal jöttünk el zarándokolni ide, az egyetemi Botanikus Kertben felállított 1956-os emlékműhöz, hogy lerójuk tiszteletünket a forradalom dicsőséges 14 napja halhatatlan legendája előtt, fejet hajtani az életáldozatok, a meghurcoltak, az emigrációba kényszerítettek emléke előtt, fogadalmat tenni, hogy nem felejtjük hősiességüket, hazaszeretetüket, önfeláldozásukat!

’56 – rettegett, a számsorból törlendő, misztikus szám volt harminchárom éven keresztül. Egy illegitim rendszer eredendő bűnének szimbóluma, ugyanakkor sokak számára a szabad Magyarország eszméjének titkos záloga és reménye. Nem volt ez másként az egyetemen és Sopron városában sem. Nálunk – a haza sok családjával együtt – ráadásul összekapcsolódott azzal a tragikus exodussal, amely több mint kétszázezer ember kényszerű emigrációját jelentette a forradalom eltiprása után, szétszórta intézményünk hallgatóit és oktatóit az egész világba. A maradóknak pedig viselniük kellett az „ellenforradalmárok” stigmáját, az „örökös bűnös” megalázó sorsát. A hatalom azonban elszámította magát, mert, ahogy Krisztus stigmáinak viselése dicsőség a kiválasztottak számára, hasonló módon viselték, viselik, – titokban, amikor úgy kellett; nem kérkedve, amikor már nem üldözték – egykori hallgatóink a forradalmi ifjúság stigmáját.

Miért izzhatott a Forradalom zsarátnoka? – feltehetjük a kérdést Tisztelt Ünneplők – az elnyomás hosszú évtizedei alatt, és miért kaphatott újra lángra annak leverése után 33 évvel. Mi az az elemi erő, amely ma is, 60 év után táplálja ezt a lobogást? A szabadság, a függetlenség, mint alapvető emberi igények utáni vágy, annak elnyeréséhez vezető történelmi út dicsérete, magasztalása.

Nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni, vallja a kínai bölcs. Vagy mégis ugyanabba a folyóba lépünk, csak most máshonnan jön az ár?

Miért is küzdöttek dicső firmáink, tanáraikkal, soproni polgártársaikkal, nemzettársaikkal vállvetve? A szabadságért, függetlenségért! Új, tiszta tudattal, tiszta szándékkal, új lehetőségeket keresve és találva, az új, a szebb magyar jövő reményében. A világ azonban nem értette – fájdalom, csak évtizedekkel később értette meg – a rebellis magyarok cselekedeteinek okát. Érdektelenség, érdek nélküliség, az európai baloldal részéről értetlenség és ellenszenv, s kevesek részéről szimpátia jutott a forradalmárok osztályrészéül. Hiába várták a felkelők, az egész nép a nyugati segítséget, az nem érkezett meg. Más volt az értékrend, mások voltak a szabadság dicső eszméit felülíró nagypolitikai érdekek: a szuezi válság megoldása, a jaltai és potsdami status quo mindenek feletti fenntartása. A Nyugatnak már nem volt annyira fontos a demokrácia győzelme!

Tisztelt Ünneplők!

„Historia est magistra vitae.” De valóban tanul-e a világ, tanul-e Európa a történelemből. Félő, hogy megint későn!

Minek vagyunk ma tanúi az egyesült Európában? Magyarország újkori útját megint értetlenül bámulják a kontinens nyugati, boldogabb fél évszázadot megélő felében. Már megint magyar rebellió! Hogyan írta Márai a nemsokára elhangzó versben?

„Földrészek népe nézi, nézi,

Egyik érti, másik nem érti.

Fejük csóválják, sok ez, soknak.

Imádkoznak, vagy iszonyodnak,

Mert más lóg a fán nem cukorkák:

Népek Krisztusa, Magyarország.”

S megint mi vagyunk felmagasztalva, mi, akik az új kor, új elnyomása ellen lázadunk, amely kétségtelenül kifinomultabb, mint az orosz tankok árnyékában átélt gyalázat. Nincsenek még tankok, de van mindent maga alá gyűrő globalizáció, vannak az országot eladósító polgártársak, akik most farizeus módjára kiáltják a „feszítsd meg Őt”.

Veszélyben vannak a magyar és európai értékek, mindaz, amiért az Európát védő Hunyadi János és Mátyás fekete serege, Rákóczi kurucai, Kossuth, Petőfi, az ágfalvi csata egyetemista hősei, a forradalmár pesti srácok harcoltak, s áldozták életüket.

„Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiába onta vért,

S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.

Nem lehet, mert nem engedhetjük kedves Honfitársaim! Ma is forradalmi lelkülettel kell állnunk hazánk ügyei mellé, ha méltóak akarunk lenni 1100 év, de különösen 1956 hőseihez.

1956 igaz örököse az, aki a szabadságot, a függetlenséget vallja, gyakorolja és adja a nemzetnek. Akik pedig ez ellen tesznek itthon és Európában, azok – megint csak Máraival:

„Nem tudják, mit is cselekszenek,

Csak orrontják, nyínak, gyanítják,

Ennek az éjszakának titkát,

Mert ez nagyon furcsa Karácsony:

A magyar nép lóg most a fákon”

Aztán, ahogy 56 után 33 évvel, megértették, hogy a magyar forradalom adta meg az első döfést, az első jelet a kommunizmus bukásához, Európa egyesítéséhez, – tegyük hozzá Európa tevőleges részvétele híján –, meg fogják érteni, mert meg kell, hogy értsék – a mai magyar út Európa közös jövőbeni boldogulásának záloga, az egyedüli helyes, az egyedüli sikerrel kecsegtető út,

„Mert Csillag ég, hasad a hajnal,

Mondd meg nekik, mennyből az angyal.”

„Gloria victis!” – Dicsőség a legyőzötteknek, harcuk, áldozatuk az utódokban, általunk, bennünk él tovább!

Sopron, 2016. október 23.

Prof. Dr. Faragó Sándor
rektor