Prof. Dr. Faragó Sándor emlékbeszéde a Sotex Kultúrházban az 1956-os forradalom 60. évfordulóján - 2016. október 22.

Sopron, 2016. október 22.

Tisztelt Polgármester Úr, Kedves Egykori Tanítványaink szerte e hazából és a határokon túlról, Szeretett Városunk Polgárai, Egyetemi Polgárok, Tisztelt Vendégeink, Hölgyeim és Uraim!

Szeretettel köszöntöm Önöket a Nyugat-magyarországi Egyetem jubileumi megemlékezésén, amelyen az 1956-os Forradalom és Szabadságharc 60. évfordulóját ünnepeljük.

A genius loci, a hely szelleme leng körül most bennünket, hiszen 60 évvel ezelőtt, itt az egykori SOTEX Kultúrházban volt az a már akkor forradalmi hevületű nagygyűlés, amelynek keretében megalakult az egyetemi ifjúság független szervezete a Soproni MEFESZ, az a történelemformáló nagygyűlés, amely tulajdonképpen elindította az Egyetem és Sopron forradalmát. Tisztelegve hallhatóink akkori elszántsága, változást követelő, bölcs döntései előtt – amelynek hasonmás kiadását Önök megkapták – választottuk ezt az épületet ünnepségünk helyszínéül. A Sors ajándéka és az Önkormányzat bölcs döntése következtében az épületet napjainkban az egyetem működteti.

Tisztelt Ünneplő Közönség!

Engedjék meg, hogy külön is nagy szeretettel emlékezzek minden egykori hallgatónkra, akik a forradalom dicső napjaiban a történések átélői, formálói, vagy társaik bizalmából vezetői voltak. Fájdalom, hogy közülük sokan már a mennyei hazából néznek le ránk, többen egészségi állapotuk miatt nem lehetnek velünk, vagy a távolság állt közénk. Biztosak vagyunk abban, hogy bárhol is élnek ma a földön, lélekben most velünk vannak. Annál nagyobb öröm viszont köszönteni a visszajötteket, körünkben látni azokat, akik elfogadták meghívásunkat, s most itt vannak velünk. Isten hozott Benneteket újra Sopronban, az Alma Materben, a külföldön élőket a hazában is.

Hadd köszöntsem külön tisztelettel és szeretettel a 60 év előtti MEFESZ Intéző Bizottságának jelen lévő vezetőit, Bujdosó Alpár elnök urat, Nagy László-t a későbbi elnököt, Dr. Molnár Géza alelnököt, továbbá Dr. Illyés Benjamin-t és Németh Kálmán-t, akik a társ szakokat és alsóbb évfolyamosokat képviselik, s ünnepi előkészítő bizottságunk tagjai voltak.

Tisztelettel emlékezem a Forradalom tanári karára is, akik a selmeci-soproni hagyományok szellemében azonosultak hallgatóik törekvéseivel, atyai tanácsokkal látták el tanítványaikat, közülük a fiatalabbak pedig tevőlegesen is részt vettek a csoportok munkájában, nem ritkán szervezésében. A vezetők és a professzorok már nincsenek közöttünk, emlékük legyen áldott! Itt vannak ugyanakkor körünkben a Főiskola egykori főigazgatójának, majd a vancouveri Soproni Divízió dékánjának, néhai Roller Kálmán professzornak, egyetemünk díszpolgárának a fiai, ifjabb Roller Kálmán és Roller István, örülök és köszönöm, hogy velünk ünnepeltek!

És az akkor legfiatalabbak közül – Istennek hála – még néhányan köztünk élnek. Tisztelettel köszöntöm Rónai Ferenc, Roxer Egon, Csanádi Etele, Gencsi László, Gereben Gábor tanár urakat. Szintúgy köszöntöm nagy tisztelettel innen a távolból, Vancouverben Adamovich László professzor urat, egyetemünk díszpolgárát. Isten még nagyon sokáig tartsa meg nekünk Őket!

Tíz évvel ezelőtt még velünk ünnepeltek Herpay Imre, Perlaki Ferenc, Vancsura Rudolf, Zilahi József és Victoriában Szy Ferenc tanár urak, ma már csak fájdalommal emlékezhetünk rájuk.

Ugyanígy már csak fejet hajthatunk egy nagyszerű ember, Katona Sándor, Sopron egykori rendőrkapitánya előtt, aki tűzparancsát megtagadva nem lövetett a forradalmárokra, aki rendőreivel a forradalom mellé állt, akit ezért 10 évre akartak ítélni, de végül „csak” másfél év fegyházbüntetéssel torolták meg hőstetteit.

Tisztelt Jelenlévők!

Nem lehet itt velünk Várnai László sem – akit orvosai eltanácsoltak az utazástól. Hallhatóink, akik a határokon szolgáltak 1956-ban, azok tudják, hogy Ő volt a FEP parancsnoka, szorosan együttműködött a MEFESZ-szel, határőrei együtt járőröztek a rendőrökkel és egyetemistákkal. Őt nem tudták elítélni a Forradalom bukása után, mert egyetlen katonája, egyetlen egyetemista sem vallott rá.

Hozzám intézett, napokban kézhez kapott kimentő levelében az alábbiakat üzente: „Büszke vagyok rá, hogy Sopronért, imádott városomért 1956 októberében az egyetemistákkal együtt tehettem valamit..” „Közös nemzeti ünnepünk előestéjén… köszöntöm az egyetem hallgatóit, bajtársaimat, akik az ünnepségen részt vesznek.” Szeretettel gondolunk rá és javuló egészséget kívánunk Neki.

Tisztelt Ünneplő Közönség!

Számunkra, akik – vagy a hosszabb életet adó Teremtő jóvoltából, vagy azért, mert a fiatalabb generációhoz soroltatunk – most itt lehetünk, kötelességünk emlékezni a Forradalom és a megtorlások valamennyi magyar áldozatára. A szívünk még fájdalmasabban dobban, amikor az Egyetem és Sopron forradalmának elhunyt résztvevőire, az egykori hallgatókra, oktatókra emlékezünk. Kérem, hogy néma felállással adózzunk emlékük előtt!

Kedves Ünneplő Közönség!

1956. október 22-én – a SOTEX-beli nagygyűlés éjszakáján – amikor a forradalmi ifjúságnak példaképeket kellett választania, a példa nem lehetett más, mint Machatsek Gyula és Szecsányi Elemér hazának szentelt életáldozata. Ezért gyülekezett az egyetemi ifjúság aznap éjjel, majd 23-án este, a Gerő beszéd után is, az Őrtüzek emlékmű körül. A megemlékezések a példaadást erősítették, ahogy azoknak a jelképeknek a kifüggesztése is az egyetem főépületének homlokzatára, amelyek az ugyancsak a hátterébe szorított 1848-as forradalmat idézték. Kezdetektől fogva a szabadság és függetlenség – ezt idézte Petőfi képe – és a Köztársaság – ezt jelképezte a Kossuth-címer – voltak az ifjúság legfontosabb követelései.

Most, forradalmi visszaemlékezésünkkor, e képek, e szimbólumok visszakerültek a főépület homlokzatára, üzenve általa, hogy a mai nemzedék is azonosul a forradalom akkori gondolataival, az akkori tisztaszívű követelésekkel.

A Forradalom győzelme és boldogságosan felemelő 14 napja itt Sopronban vér nélkül zajlott. Köszönet ezért azoknak a hallgatóknak és tanáraiknak – ez áll egyébként 1956-os emlékművünk talpazatán is – akik hazaszeretetükre építkező elszántságuk mellett mélységes – életkorukat meghazudtoló – bölcsességről, felelősségérzetről tettek tanúbizonyságot.

Hallgatónk tartották a kapcsolatot az üzemekkel, iskolákkal, folyamatosan tájékoztatták a lakosságot. Őrségben álltak a középületek előtt, biztosították a város élelmiszerellátását, megszervezték a munkástanácsokat, ernyőként védték a Dr. Takács Endre által vezetett Soproni Ideiglenes Nemzeti Tanácsot és a Soproni Pedagógusok Forradalmi Tanácsát. Együtt járőröztek a rendőrökkel és határőrökkel, őrizve a város nyugalmát, de védték a határt is, s fogadták a segélykonvojokat, rendszerezték, elosztották majd kísérték az adományokat Budapestre. Lefogták a pártbizottság tagjait, őrizetbe vették az ávósokat, akiket a feldühödött nép meg akart lincselni. Nem engedték az önbíráskodást, hittek a forradalom győzelme utáni szabad magyar bíróság ítélkezésében. Az ifjú vezetők bölcsek, előrelátók, igazak, tiszták voltak, a hallgatói közösség bízott bennük, a selmeci szellem jegyében bíztak egymásban.

Így maradhatott a Forradalom Sopronban is makulátlan tisztaságú, ezért emlékezhetünk mi itt most valamennyien büszkén.

A forradalmi küzdelmek egykori résztvevői közül többen itt vannak velünk az ünnepségen. Kissé megfáradtak már 60 év valamennyi terhétől, de ugyanazzal a fiatal lelkülettel, ugyanazokkal a csillogó szemekkel emlékeznek.

Tisztelt Emlékezők!

Az emlékezés az egyén és az emberi közösség lelkiismeretének mozgatórugója. Emlékezésre a testnek ugyanúgy szüksége volt, mint a léleknek. De addig, amíg a testet nem lehet megtéveszteni, hogy mi a jó és mi a rossz, addig a lélek megtévesztésével gyakorta éltek az elnyomó rendszerekben. Az igazság – így 1956 forradalma igazságának eltagadása – az emlékezet háttérbe szorítása ugyanis a diktatúrák, – tehát a kádári diktatúra fennmaradásának is – létalapja volt. Ha a tévtanokat, a hazugságokat gyakran mondják a médiában, tanítják az iskolákban, akkor azok számára, akiknek nincsenek valós, saját tapasztalataik, nincsenek közvetlen emlékélményeik, vagy nem is éltek a kérdéses korban, azok számára könnyen elvész az igazság.

A diktátorok azonban egy dolgot nem tanultak meg a történelemből, vagy – s ez a valószínűbb – nem olvasták az Újszövetséget.

„Nincs olyan rejtett dolog, amely napfényre ne kerülne; sem olyan titok, amely ki ne tudódnék.” (Lk 12,1-7.) – mondja Jézus, Lukács evangéliumában.

Az igazság előbb, vagy utóbb, de mindig kiderül, mindig felülkerekedik a hazugságon. Nekünk, 1956 forradalma soproni örököseinek legfontosabb küldetésünk a szeplőtelen forradalom igazságának felmutatása, megismertetése, hőseink tiszteletének fenntartása, ápolása. Sopron 1956-os forradalma az egyetem minden polgárának személyes ügye – és az is marad.

Tisztelt Ünneplők!

A forradalom históriájának eszenciáját, diadalának és bukásának igazságait számomra legőszintébben Bujdosó Alpár egykori MEFESZ elnök fogalmazta meg 23 évesen(!), 1958 októberében, a forradalom második évfordulója alkalmával mondott rádióüzenetében:

„1956. október 23. történelmünk legfényesebb napja. Az egész nép, ifjú és férfi, asszony és leány, gyermek és öreg, munkás és értelmiségi, párttag és nem párttag egyformán tudta és teljesítette kötelességét – vezetők nélkül.

Az egész magyar történelem sűrűsödött össze ebben a néhány napban. Az utolsó 12 év minden vágyán túl, 500 év minden szenvedése, szabadságért és függetlenségért vívott harca újjáéledt. Fülünkbe zúgott a nándorfehérvári harangszó, Dózsa parasztjai, a végvári vitézek, Rákóczi kurucai, a márciusi ifjak, Kossuth honvédei, mind-mind ott mentek sorainkban. 500 év minden keserve fellángolt: Mohács, Nagymajtény, Világos, rabszolgaságra hurcolt magyarok, a kivégzettek, száműzöttek ezrei zúgták fülünkbe a riadót. Most éreztük át, értettük meg történelmünk valóságát…

Nem tehettünk másként…

Az anyagi tényezők eltörpültek, jelentőségüket vesztették ebben a forradalomban. A szellem lázadása, a lélek forradalma volt ez, a megalkuvásra kényszerítő, hazugságokkal terhelt életforma ellen. A harc nem a javak újrafelosztásáért, nem a hatalomért, hanem a felszabadult új emberért, az ember méltóságáért, az emberibb életformáért folyt. E harc megteremtette az erkölcsöt, mely a forradalmas pesti utcákon feleslegessé tette a rendőrvédte jogszabályokat.

Felébredt, testet öltött az a közösség, amely a szívek mélyén, börtönökben, családok fojtott csendjében lappangott eddig, a szinte megfoghatatlan, de mégis legreálisabb közösség, a Nemzet.

Reményt fakasztottunk a reménytelenségből, szembefordultunk a sorssal, megkíséreltük a lehetetlent, s majdnem-sikerünk lezárt egy korszakot, s végérvényesen lerombolt egy hazug mítoszt. Két és fél milliárd ember leste lélegzetvisszafojtva Dávid és Góliát küzdelmét, amelyből Dávid látszott győztesként kikerülni.

De ekkor fellázadtak egy rossz kanálisért, s a nagyhatalmak fele azonnal érvényt akart szerezni jogainak…

De ekkor megszólalt korunk legdisszonánsabb hangja: „Nem akarjuk kihasználni a Szovjetunió szorult helyzetét…”

És ekkor megindult az acélkolosszus, hogy eltapossa egy kis nép szabadságát.

És ekkor győzedelmeskedett ismét a nyers erő, hogy egy utolsó kétségbeesett segélysikoly után maradjon a néma ellenállás, vagy az emigráció.

És ekkor az Egyesült Nemzetek Szervezete – mérsékelten felháborodott…

És annak legtöbb vezetője Egyiptomba sietett, segítve tisztára mosni a szovjet diktátor véres kezét a csatorna vizében…

Hogy teljes legyen a beteljesedés, a szabad világ legfelelősebb vezetője november 14-én kijelentette, hogy: „Mi sohasem szólítottunk fel egyetlen népet sem arra, hogy felkeljen egy kíméletlen katonai hatalom ellen.” – eddig az idézet.

A forradalom ifjúi-idealista tisztaságával, az örökérvényű emberi igazságokkal, a nemzeti értékekkel és érdekekkel szembe, az elvtelen, kétszínű, számító világpolitika állt. Fájdalom, 60 év alatt – ezt éljük meg mindennapjainkban – e téren semmi sem változott!

„Nem tehettünk másként…” hangzottak 1958-ban az éterben Bujdosó Alpár szavai.

„’56-ban csak egy igaz, becsületes út volt, és az Alma Mater azt választotta” – üzente 2006-ban – Bujdosó Alpár gondolatával összecsengően – Grátzer Miklós.

Köszönjük Nektek Kedves firmáink, hogy az igaz utat választottátok, hogy felismertétek: nem tehettek mást, hogy megcselekedtétek azt, amit megkövetelt a haza.

Kedves egykori Hallgatóink!

1956 forradalma elbukott, a világ akkor még nem érett meg a jóra, az igazra, a szépre.

„De a magyar forradalom korszakalkotó világeseménye mégsem volt hiábavaló történelmi fordulópont, s nem túlzott a véleményem, hogy vele a kommunizmus agóniája indult meg. Az évszázados eszme halott, ha bitorlói élnek is még.” – írta 58 évvel ezelőtt Bujdosó Alpár.

Egy hontalanná vált ifjú erdőmérnök hallgató váteszi szavai voltak ezek, s maga sem hitte talán, hogy bő 30 év múlva összeomlik a szovjet blokk, szétesik a Szovjetunió, s végre meghasad a hajnal. Neki megadatott, hogy megélje a haza feltámadását és az emlékezés lehetőségét. A forradalom tisztaszívű gyermekeit ugyanis tenyerén hordozza az Isten, kit itt a Földön, kit pedig a Mennyei Hazában.

A 30 év azonban sok fájdalmat is hozott, de hát tudjuk: a feltámadást is megelőzte a szenvedés és a megfeszítés. A forradalmárokat képletesen, a Hazát valóságosan is keresztre feszítették. Mert mi másnak tekintenénk az emigráció kényszerét, vagy a mellőzést, mint a hazáért hozott áldozatnak.

Vonatkoznak elmondott gondolataim Rátok, tisztelt Firmáink, akik kényszerűen elhagyták a hazát, akik emigráltak. Ma már ismerhetjük azt a mérhetetlen vívódást, ami ezt a döntést megelőzte. A Forradalom előtti diktatúra módszerei millió elborzasztó példát vetítettek előre a forradalom utáni időszakra. Nem lehetett kétséges, hogy a hatalom – a szovjet tankok árnyékában – bosszút forral. S valóban, a Forradalom utáni megtorlásokban 350 forradalmárt juttattak bitóra, tízezreket zártak börtönökbe, százezreket nyomorítottak meg lelkileg. Ez elől a rémkép elől menekülni – tudva, hogy Sopron forradalma az Egyetem forradalma, a Ti személyes forradalmatok volt – fájdalmas, de logikus döntés volt.

Veletek együtt kétszázezer ember hagyta el az országot, ennyi család szenvedte meg az elválást, ennyivel lett szegényebb ez a haza. Nem azok a bűnösök, akik elmentek, hanem azok, akik olyan helyzetet teremtettek e honban, amelyben nem volt más választás.

Tisztelt Itthon maradt Hallgatóink és Tanáraink!

Az valahogy természetes, hogy valaki otthon marad. De vajon természetes volt ez 1956-ban is, az volt-e a Forradalom bukása után is? Tudjuk, hogy nem! Nektek talán még fájdalmasabban kellett hordozni a keresztet, látva, hogy mivé fajulnak azok az eszmék, amikért harcoltatok.

Az Alma Maternek minden körülmények között – még a diktatúra körülményei között is – élni kellett, az itthon maradottaknak be kellett fejezniük tanulmányaikat, s az új generációkat is el kellett indítani az életpályákon. Az itthon maradottak szerencséje az volt, hogy a professzori és tanári gárda nagyobb része nem távozott külföldre, s szorgalmazta a tanulmányok mielőbbi folytatását. A maradt, a visszatért és az 1950-es években elbocsátott, de rehabilitált és visszavett hallgatókkal – a hallgatók érdekében - az országban elsőként elkezdődött az oktatás. Ahogy a forradalomban az élen jártak, a tanításban-tanulásban is azt tették. A professzorok és a vezetők tudták, hogy csak abban az esetben maradhat meg a Főiskola, ha az működik, mert a hatalom csak ürügyet keresett arra, hogy egy egyébként sem kívánatos múltú, „ellenforradalmi” fészket megszüntessen. Hála felismerésükért és tetteikért!

Ha az évforduló őszinte szívű napjaiban az érzelemtől mentes igazságot keressük, akkor meg kell állapítanunk, hogy azok a küzdelmek, amelyeket az Alma Mater fennmaradásáért, végső soron értünk utódokért folytattak, megfelelt a legszebb selmeci hagyományoknak. Mint ahogy az itthon maradt hallgatók döntő többsége sem tagadta meg sem forradalmát, sem az Alma Mater szellemét. Nem is lehetett másként, hisz Ők is abban a szellemben, a selmeci-soproni szellemben nevelkedtek, mint az eltávozottak. Ennek az igazságnak a kimondása is ismétlése is az ünnepi visszaemlékezés feladata.

Az itthon végezett erdőmérnökökre – különösen azokra, akik a forradalomban tevőlegesen részt vettek – a hallgatás és elhallgatás, az utánanyúlás és ellehetetlenítés politikája várt, s igen hatékony volt. Az atrocitások és hátrányok sokáig titokban maradtak, mert azokról nem volt tanácsos beszélni. Minden forradalmár magán viselte 1989-ig az „ellenforradalmár” stigmáját, amire mindig figyelmeztették is őket. Ők ugyan – szemben az emigrálni kényszerültekkel – megtartották a hazát, – igaz, a hazát képviselő állam mostohán bánt velük – de életpályájukon, karrierben – mint „megbízhatatlanok” – zömében elvesztették azt, amit emigráns társaik megnyertek az új hazában.

A forradalom gyermekei – kedves Emlékezők – a szó legszélesebb értelmében valamennyien vesztesek voltak. És mégsem mondhatjuk róluk, nem mondhatjuk Rólatok, hogy boldogtalanok lettetek volna, hogy boldogtalanok vagytok. Sokat gondolkoztam rajta, hogy miért van ez így? Azon túl, hogy tehetség, tudás, elszántság munkált Bennetek, a bizonyítási vágy, amelyet az összefogás és összetartozás is erősített, egy semmivel sem pótolható energia: hitetek és igazságotok ereje volt mindennek a hajtómotorja.

Mert Ti tudtátok – és most még egyszer idézem Grátzer Miklóst –, hogy „’56-ban csak egy igaz, becsületes út volt, és az Alma Mater azt választotta”, hogy Ti egyenként is azt az egy helyes, igaz, becsületes utat választottátok.

Tisztelt Firmáink!

Hálás szívvel köszönünk Nektek mindent! Köszönjük, hogy voltatok, köszönjük, hogy vagytok nekünk! Köszönjük, hogy most, itt lehetünk Veletek! Köszönjük, hogy a Forradalom napjaiban példát adtatok szabadságvágyból, hazaszeretetből, és azóta is fenntartottátok a reményt, mert valamennyi forradalmár e hazában fenntartotta egy nép, egy nemzet reményét.

Mert reményre szükség volt itt, hiszen november 4-e után e népnek semmi más nem maradt, mint abban reménykedni, hogy egyszer eljön majd az a kor, amelyben megvalósulnak 1956 célkitűzései, 1956 eszméi.

A beteljesülés kora eljött, s cselekedeteitek megerősítették büszkeségünket, hogy általatok, s elődeitek által, Egyetemünk arany betűkkel írhatta be nevét a Haza és Sopron város 20. századi történelmébe.

Az Ágfalvi Csatában kikényszerített és győztes népszavazás napját – amikor kivívta a Város a Civitas Fidelissima címet – a város ünnepévé emeltük, 1956 forradalmának súlya pedig a város történelmében megegyezik a magyar hazát megtartó történelmi napok súlyával. Sopron mindkétszer példát adott a nemzetnek, s mi mérhetetlenül büszkék vagyunk arra, hogy az egyetemi polgárok mindkettőben oroszlánrészt vállaltak. Köszönjük, hogy büszkeséget adtatok nekünk!

Kedves Volt Hallgatóink!

A rendszerváltoztatás után az egyetem vezetése – Winkler András rektor kezdeményezésére – kinyújtotta, mert ki akarta nyújtani kezeit a Forradalom hallgatói, különösen a külföldre kényszerült és ott végzett mérnökök felé is. Ez a mindként fél részéről vágyott egymásra találás, már negyed százada tart.

Az Egyetem által, 1956 forradalma hatvanadik jubileumára szervezett emlék-folyam híven tükrözi az Egyetem vezetésének, tanári gárdájának és hallgatóságának a magyar nép forradalma iránti elkötelezettségét, forradalmárai iránti tiszteletét, büszkeségét, háláját.

Ez elmúlt 10 esztendőben tartott ünnepségeinkkel, minden ténykedésünkkel engesztelő elégtételként üzentünk mindazoknak, akikkel szemben az elnyomó hatalom igazságtalanságokat, méltánytalanságokat terjesztett, foganatosított, a haza ellenségeinek nyilvánított. Fennen hirdetjük: éppen Ők voltak az igazi hazafiak, Ők képviselték a magyar nép, a nemzet érdekeit.

Tesszük mindezt azért, mert a legteljesebb mértékben osztozunk Mécs László „Kóborló elődöm” című verse, Roller Kálmán által parafrazált sorainak üzenetében:

Lehettünk szétvágva harminchét határba,

s hordhattuk a tudást idegen országba,

csak a haza álljon ragyogón kitárva

új határok felett minden égi tájra.

Vonaton, repülőn széjjel szaladt minden,

csak Alma Materünk maradjon meg hitben,

megújult szívekben megújulhat minden,

szegény magyarokat segítse az Isten.

 

Kedves Ünneplő Közönség!

„Historia est magistra vitae”. A Forradalom soproni diákságának és elkötelezett tanárainak cselekedetei, jó mesterként tanítsanak bennünket helyes helyzetfelismerésre és értékelésre, odaadásra, kitartásra, áldozat-vállalásra, ha kell önfeláldozásra, de mindenekelőtt hazaszeretetre. Csak ebben az esetben volt értelme 1956 Forradalmának, csak ebben az esetben volt értelme forradalmi ifjúságunk és tanáraik helytállásának, csakis ebben az esetben lehet minden körülmények között, megtisztultan, az egyedüli, igaz, becsületes utat választani.

Úgy legyen!

Prof. Dr. Faragó Sándor rektor