Prof. Dr. Faragó Sándor ünnepi beszéde az 1848. március 15.-i forradalom 168. évfordulóján

Sopron 1848 - 2016

Elhangzott a Petőfi Színházban, Sopron Megyei Jogú Város Március 15-i ünnepségén.

Igen tisztelt Ünneplő Közönség,

Tisztelt Polgármester Úr, Országgyűlési Képviselő Úr, Önkormányzati Képviselő Hölgyek és Urak! Kedves Soproni polgárok!

A szívekhez legközelebb álló magyar ünnepen, az 1848. március 15.-i forradalom 168. évfordulóján köszöntöm Önöket.

A másfél évszázaddal ezelőtti forradalmi eseményekre emlékezve óhatatlanul felvetődik a kérdés, mi tette azt a napot a magyar történelem egyik legfontosabb dátumává, mi az az erő, amely annyi vérzivataros, olykor válságos, sőt szégyenletes évtizeden át, tisztán őrizte meg a magyar nép lelkében és emlékezetében az akkor történteket?

A válasz azokban az újszerű eszmékben keresendő, amelynek lángjai 60 évvel korábban először a Francia Forradalomban gyúltak ki, hogy gyorsan ki is hunyjanak: a szabadság, az egyenlőség és a testvériség eszméi. De a parazsat még az Európát leigázó Napóleonnak sem sikerült végleg eltaposnia, az szunnyadó zsarátnokként izzott tovább, csak új, felszabadító fuvallatra várt.

Izzott a parázs Magyarországon is, amelyet az idegen Habsburg elnyomás, a jobbágyság már-már elviselhetetlen helyzete táplált. A kis és középnemesség – élén Kossuth Lajossal – átérezte és megértette e helyzet tarthatatlanságát, de az alsótáblában nem lehetett, a felsőtáblában pedig nem akarták a változások – igényként megfogalmazott – kérdését napirendre tűzni.

És akkor újfent – Batsányival szólva – Párizsra kellett a vigyázó szemeket vetni! 1848. február 23-án a felkelt párizsi százezrek elűzték Lajos Fülöp királyt, és 26-án kikiáltották a Köztársaságot. A hír futótűzként terjedt Európában. A magyar forradalom kitöréséhez is Párizs adta meg a riadójelet.

Március elsején Pozsonyban éppen ülésezett a magyar országgyűlés alsótáblája, amikor megérkezett a párizsi forradalom híre. Kossuth csak annyit mondott: „Vártam”. Mert Vele együtt sokan vártak a jelre, a pillanatra, amikor a magyar nemesi ellenzék, a függetlenség és reform pártja az ország élére állhat. A teremben azonnal elterjedt a hír – vegyes fogadtatással. Máshogy élték meg a hírt a Bécshez hű kormánypárti képviselők, másként a változásokat vágyó, az új eszméket valló ellenzék tagjai. S akkor Kossuth emelkedett szólásra. A szinte félelmetes csendben röviden szólt:

„Reménylem, hogy az országgyűlés a midennapiság parányi politikájától, mely a mostani nagy dolgokkal összehangzásban nincs, a kornak s azon igényeknek érzetére emelkedi fog, mellyel az országgyűlés iránt a nemzet viseltetik.”

– Mindenki érezte, Kossuth elszánta magát arra, hogy megragadja a történelmi pillanatot. – Valami elkezdődött!

Március 3-án, Kossuth először fogalmazta meg, hogy mit kíván a Magyar Nemzet: vesszen az önkényuralom, önálló alkotmányt és kormányt Magyarországnak, de magának az osztrák nemzetnek és az „örökös tartományok” népeinek is. Az országgyűlés alsótáblája lelkesülve harsogta: „Úgy legyen!”.

Bár Bécs és a nemzet érdekei között őrlődő felsőtábla tanácstalansága lassította a kiteljesedést, a párizsi hírektől felbolydult és Kossuth pozsonyi beszédétől felbátorodott bécsi polgárság felkelése felgyorsította a magyar eseményeket is.

Március 14-én Pestre is eljutott a bécsi forradalom híre. Az Ellenzéki Körben győzött a forradalmárok csoportja, s a lánglelkű költővel, Petőfivel az élen az azonnali cselekvésről döntöttek.

Március 15-én néhány elszánt fiatal – dacolva a hatalommal – órák alatt fejéről a talpára állította a világot. Elfoglalták Landerer nyomdáját, kinyomtatták Kiáltványukat, a 12 pontot és a Nemzeti Dalt.

Délután 3 órára több mint tízezer ember gyűlt össze a szemerkélő esőben, a Múzeumkertben – feltámadott a tenger!

Petőfi szavalata közben, a lelkes nép ajkáról, minden strófa végén zengett a Forradalom Dalának refrénje: „Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk”.

Előbb a Városházához indultak, ahol a Tanáccsal aláíratták a 12 pontot, majd immár több mint 20 ezren Budára, a Helytartótanács épületéhez vonultak, ahol – Petőfi lejegyzése szerint – „A nagyméltóságú Helytartótanács sápadt vala, és reszketni méltóztatott, és ötpercnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett. A katonaságnak kiadatott a tétlenség iránti rendelet, a cenzúra eltöröltetett, Táncsics börtönajtaja megnyílt..”.

Kedves Hallgatóim!

Eddig tart a jeles nap rövid Pest-Budai krónikája, amely egy nappal később – Kossuth és Batthyány bécsi útjának következményeként – meghozta a kívánt eredményt, az első felelős magyar kormányt, a független országgyűlést, majd az áprilisi törvényeket. De ez a nap indította el a Habsburg retorziók sorát is, amely először szabadságharcba kényszerítette a nemzetet, majd – nem utoljára történelmünkben – orosz segítséggel a Világosi Fegyverletételhez, megtorlásokhoz, vértanúk hosszú sorához, csaknem 20 évnyi megaláztatáshoz, szenvedéshez vezetett.

De mi törtét mindeközben a Bécstől mindössze 60 km-re fekvő Sopronban – Tisztelt Ünneplők?

A város az ország nyugati sarkában fekszik, így 1848-ban nem játszhatott országos jelentőségű szerepet.

Csatkai Endre erről a következőképpen ír: „Lelkesen átvette a hatalmas lökést, ami Pozsonyból és Pestről indult ki, és egy test, egy lélek volt a magyarsággal. Hanem itt volt Bécs közelsége. Az ősök története óvatosságra intett.”

Sopron 1848-as történéseinek – a hivatalos dokumentumokon kívül – két jelentős forrása van. Az egyik Geiger Márton kosárfonó, a másik Michel János, a Szent Mihály templom sekrestyése feljegyzései.

A Pozsonyban történtek híre már március 15-én estefelé megérkezett Sopronba – gróf Széchenyi János volt a hírhozó. A hírekre fellelkesült líceumi diákok szervezte fáklyás menet a Széchenyi palota elé vonult, ahol Széchenyi János ismertette a Pozsonyban történteket. A lelkes tömeg csak éjjel 11 órakor oszlott fel.

Másnap a napóleoni idők óta fennálló polgárőrség – a vidéki városok közül elsőként – Nemzetőrséggé alakult át, vezetője Pfeiffer Péter ezredes lett.

Március 26-án megválasztották az új Nemzetőrséget, a főparancsnok gróf Széchenyi János, szárnysegédje Konkolyi Ignác, számvevője Ihász Rezső, a város későbbi főjegyzője lett. A tisztek sorában egy Batthyányt, két – később közkedvelt – Széchenyi grófot, Lászlót és Györgyöt, illetve a város máig ismert családjainak – az Artner, Manninger, Rupprecht, Wrchovszky, Hasenauer, Coriáry, Fürst, Hofer, Lenck, Ódor, Friedrich családoknak – a tagjait találhatjuk.

Az áprilisi törvényeket április 19-én hirdették ki a városházán, amin megjelent a város két országgyűlési követe Martini Frigyes és Ertl János is.

A május eleje népszámlálással – 16 766 polgár élt akkor Sopronban –, május 24-e városi képviselőtestületi, illetve megyegyűlési választásokkal telt. A polgármester a forradalom és a szabadságharc idejére Pfeiffer Péter ezredes lett.

Június 21-én közfelkiáltással Martini Frigyest választották Sopron szabad királyi város országgyűlési követének.

A nyár a nemzetőrség megerősítésével és kiképzésével telt el. A tisztválasztásra július 9-én került sor, a főparancsnok Calm Lajos, főparancsnok-helyettes Murmann Sámuel lett.

Az őszi Soproni hónapokat vihar előtti csendként jellemezhetjük. A soproni nemzetőrség – az osztrák bevonulásig tartó – nyugat magyarországi aktivitását ifj. Sarkadi Sándor, egyetemünk könyvtári főigazgatójának könyvéből részletesen is nyomon követhetjük – ajánlom szíves figyelmükbe.

1848. december 16-án – amikor herceg Windischgrätz csapatai több helyütt átlépték a nyugati országhatárt – kezdődött meg tulajdonképpen a magyar szabadságharc. Sopron még ugyanazon napon 11 órakor elesett, elsőként az országban.

1848. december 29-én rendelet jelent meg, amelynek értelmében a város minden tornyára, illetve minden épületére ki kellett tűzni a fekete-sárga császári lobogót.

Az egész szabadságharc alatt egyedül 1849. június 13-án csillant fel a remény Sopron számára, amikor Kmety György a csornai csatában legyőzte a korábban katonai szolgálatot ugyancsak Sopronban teljesített Wyss Ferenc generális vezette osztrák hadsereget, de a magyar csapatok már nem jutottak el Sopronig.

A Világosi Fegyverletételt követő megtorlás nem kerülte el a várost sem. A magyar szabadságharc egyik legelső vértanúja, a soproni nemzetőrök korábbi parancsnoka, később Arad és Arad vármegye őrnagya, Murmann Sámuel volt, akit 1849. augusztus 25-én a temesvári csatavesztés után ugyanott rögtönítélő bíróság elé állították és elrettentésképpen kivégezték.

Hetekkel megelőzte megdicsőülésben az aradi vértanúkat. Városunkban méltatlanul kicsi, eldugott utca örökíti meg nevét.

Tisztelt Ünneplő Közönség!

Engedjék meg nekem, hogy saját hallgatóinkra, a selmeci akadémistákra is emlékezzem néhány gondolattal. A felvidéki hadjárat idején egy emberként jelentkeztek Ők Görgey tábornok honvédseregébe, s küzdöttek a szabadságért. Világos után nem lehetett elkezdeni Selmecbányán az oktatást az erdészek számára, mert a hallgatók vagy a csatatereken áldozták életüket, vagy börtönökben raboskodtak. Az első évfolyam mindössze néhány fővel indult. Büszkék vagyunk rájuk!

Tisztelt Soproni Polgárok!

Legyünk büszkék elődeinkre, akik a megfelelő pillanatban, megértve a történelem hívó szavát, mérlegelés nélkül cselekedtek. Legyünk büszkék a mindennapok soproni hőseire és a vértanú Murmann Sámuelre.

Magától adódik ugyanakkor a kérdés: milyen üzenetet hordoz számunkra, 168 év múltán, a 21. század elején, 1848. március idusa?

1848 márciusában a szabadság, az egyenlőség és a testvériség szellemiségét valló európai progresszió élvonalában találjuk nemzetünket. Még kétszer, előbb 1956 októberében volt olyan jól csengő a magyar név, mint egykoron 1848-ban, de mindkétszer már a vasfüggöny mögül hangzott a kiáltásunk. Két forradalmunkat szabadságharc követte, mert szabadság, egyenlőség, testvériség eszméi és jelszavai ide vagy oda, ha a mi szabadságunkról, a mi egyenlőségünkről volt szó, akkor a testvériség szándéka mindig léket kapott. Mindkét forradalmat külső hatalmak igázták le, s oda lett szabadságunk és egyenlőségünk. Előbb Haynau, 100 évvel később Kádár teljesítette be az elnyomók szándékait.

De ez a nép, ez a nemzet újra és újra zengte és zengi Petőfivel, hogy „esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!” Innen Sopronból, a Határáttöréssel indult az európai kétpólusú rendszer felszámolása, amelynek újfent a sok történelmi-forradalmi tapasztalattal megáldott magyar ifjúság volt az elindítója, ekkor figyelt ránk harmadszor is a világ.

A szabadság eszméje újra győzött, s több mint negyed évszázada – ha akartuk – a magunk urai lehettünk. Ma sincs más kívánságunk, ma sem akarunk mást, mint azt, hogy sorsunkról, a Haza sorsáról ne mások, ne kívülről döntsenek helyettünk, arról magunk rendelkezhessünk, mert „megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt!”

Tisztelt Ünneplők, Kedves mai Márciusi Ifjak!

Ünnepségeinken Vörösmarty Mihállyal fennhangon énekeljük, hogy „Hazádnak rendületlenül légy híve, óh magyar”, azt is megvalljuk, hogy „itt élned, halnod kell”, és azt sem feledjük, hogy „„Az nem lehet, hogy annyi szív, hiába onta vért, s keservben annyi hű kebel szakadt meg a honért”.

Mert a magyar hazáért, ezért a nemzetért, áldozatokat kell hozni, és itt kell áldozatot hozni! Hála Istennek ma nem kell a szív vérét ontani, bár soha ne feledjük, hogy 1100 éves történelmünkben alkalmasint milliók adták a Hazáért életüket! Ők is elmehettek volna más honba, a jobb élet reményében – nem tették. Nekik a Haza mindent jelentett! Itt ne értenénk ezt? – Itt, ifjú egyetemi hallgatóink vérével megharcolt Hűség Városában?

Akik elmentek, azoknak a jobb élet esetleg megadatott, de a lelkük soha nem talált megnyugvást! Ezért üzenhette Kovács Kati:

„Szívet cseréljen, aki Hazát cserél. Mert bárhogy él, bárhol csak félig él…”

Üzenem innen, – ahol a lánglelkű Petőfi Sándor, a „zöldhajtókás, sárga pitykés közlegény” szolgált, innen, ahol a Legnagyobb Magyar, gróf Széchenyi István a megyegyűlésben átszellemülten szónokolt, innen, ahol a Civitas Fidelissima szíve dobog – mindazoknak, akiket illet, hogy a fél élet, nem jobb élet! A hazátlan élet nem boldogít!

Kedves Emlékező Ünneplők!

Március 15-e nem a kokárdákról, nem a piros-fehér-zöld zászlókról, nem a külcsínről szól, de a Hazáról, a Haza szeretetéről, az általunk megálmodott, kivívott és megvalósuló Szabad Magyar Haza szeretetéről.

A márciusi ifjak lelkesedése, az aradi várárok mártírjainak életáldozata, a szabadsággal megélt hazaszeretettel üzennek a ma ifjúságának – Kölcsey epigrammájával:

„Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe,

s fiadnak Hagyd örökül ha kihúnysz:

A HAZA MINDEN ELŐTT”

„Éljen a magyar szabadság, éljen a Magyar Haza!

Köszönöm figyelmüket!

Sopron, 2016. március 15.

Prof. Dr. Faragó Sándor

rektor