Prof. Dr. Faragó Sándor valéta emlékbeszéde - 2014. május 10.

 

Kedves búcsúzó Tanítványaink, Kedves Szülők és Hozzátartozók, Vezető- és Tanártársaim, Vendégeink, Hölgyeim és Uraim!

Június volt, s ujjongtunk, nincs tovább,
Most gyertek szabad mellű örömök,
S pusztuljatok bilincses iskolák.

De elcsitult a jókedv-förgeteg,
S helyére ült a döbbent némaság:
Köröttünk már az Élet csörtetett.

Ady Endre iskolát búcsúztató – az öröm és a döbbenet egymással viaskodó életérzését felmutató – gondolataival köszöntöm Önöket szeretettel, a Nyugat-magyarországi Egyetem selmeci-soproni hagyományokat ápoló, a szerint élő és búcsúzó hallgatóinak valéta ünnepségén. A célok megvalósulása felett érzett szabadmellű, határtalan öröm, jókedv-förgeteg és a búcsúzás elkerülhetetlenségéből forrásozó döbbent némaság együttes ünnepe ez a mai is, két ellentétes, de ilyentájt együtt-járó érzelem hullámzásának minden hozadékával. Örülni a már csak karnyújtásra lévő – diplomát eredményező – sikeres egyetemi időszak lezárásának, az egyetem bilincses kötöttségei alóli felszabadulásnak, s bánkódni a barátoktól, az Alma Matertől és a szeretett Várostól való megválás kényszere felett.

A búcsúzás velejárója mindig az emlékezés. Nosztalgikus lény az ember!  

Ha élet zengi be az iskolát,
Az élet is derűs iskola lesz.
S szent frigyüket így folytatják tovább. – fűzi tovább gondolatát Ady.

Kedves Tanítványaink!

Emlékeitek között bizonyosan a legnagyobb helyet azok az élmények foglalják el, amely az együtt töltött hosszú évek derűjét raktározták el az élethosszig tartó emlékezetnek. Az ötévenkénti, majd a lélek igénye szerinti évenkénti találkozókon, ezen élmények jelentik majd a boldog ifjúkor felhőtlen emlékeit. Ez a derű alapozhatta meg a kétséget kizáróan nehéz, felelősségteljes munka elvégzését, a felkészülést a hivatásra, felkészülést a helytállásra, felkészülést a jövőre.

Hős harc az Élet és megélni szép,
Ha hozzáedzik tüzes szív-kohók
Ifjú vitézlők lengeteg szívét.

Óh, ifjúi, szent megjózanodás,
Komoly, nagy fény, hős férfiú-szerep,
Emléketek ma is milyen csodás.


Ti felkészültetek – mert reményeink szerint felkészítettünk Benneteket – egyéni életetek és közös magyar életünk boldoggá tételére, hozzáedzettek benneteket a hős-szerepekhez tanáraitok és firmáitok szív-kohói. Olyan tudást és emberséget kaptatok itt, amely csak kevés felsőoktatásban tanulónak lehetett osztályrésze. Évszázados, akaratot acélozó, gerincet merevítő, barátságot építő selmeci-soproni hagyományaink azok a fundamentumok, amelyre alapozhatjátok életeteket.

Mi, valaha volt soproni egyetemisták vallhatjuk a költővel:


Én iskolám, köszönöm most neked,
Hogy az eljött élet-csaták között,
Volt mindig hozzám víg üzeneted.

Tápláltad tovább bennem az erőt,
Szeretni az embert és küzdeni,
S hűn állni meg Isten, s ember előtt.

Igen, az Alma Mater, a tápláló anya – a víg üzenetek mellett – megadta Nektek a szeretet és a küzdés erejét, azt a két legfontosabb forrást, amellyel az élet megpróbáltatásai felett győzedelmeskedni tudtok.

Tisztelt Vendégeink!

A Dékánok búcsúgondolatainak elhangzása után az Egyetem Rektoraként kicsit úgy érzem magam, mint az unokáit búcsúztató nagyapa. A szülők ellátták útravalóval gyermekeiket, ki-ki a magáét, természetesen a számukra a legkedvesebbeket. De a nagyszülők számára valamennyi unoka igen kedves, velük általában elnézőbbek, megértőbbek – sokszor a szülőket is felülmúlva.

Kedves búcsúzó Tanítványaink!

Fogadjatok most néhány útravaló gondolatot, olykor prózában, olykor versben, s tartsátok meg azokat jó emlékeitek között.

A legkisebb gyermekeknek, közgazdászainknak ajánlok két megszívlelendő gondolatot. Az első Richard Wagner, a második John Ruskin szellemét tükrözi:

„... szabadsága, az istenek felé törekszik mindenki; a mi Istenünk pedig a pénz, vallásunk a pénzszerzés”

pedig

„...nem állhat fönn egy nemzet pénzszerző csőcselék gyanánt: büntetlenül nem maradhat fenn – megvetvén irodalmat, megvetvén tudományt, megvetvén a művészetet, meg a könyörületet, a pénzre irányozva minden lelki tehetségét”

Hivatásotok gyakorlása közben tudnotok kell: a pénz – eszköz az élethez, s nem maga az élet.

Faipari mérnök hallgatóinknak ajánlom Thomas Carlyle következő gondolatát:

„A kézműves szerszámaival, fogásaival – mindabból, amit alkot, minő kevés az, ami szorosan véve az ő munkája! Vele munkál minden elhalt alkotó ember – éppúgy, mint velünk, mindnyájunkkal, minden dologban.”

Művész hallgatóinknak az alábbi gondolatsorra hívnám fel a figyelmét:

„Pénzért mindent meg lehet vásárolni, a művészetet is. Minél több pénz, annál „értékesebb” a művészet, és itt jön az ok és az okozat végzetes felcserélése: ami pénzbe kerül, az már művészet...”

Ti tudjátok, hogy ez nem így van, és soha ne feledjétek, ha függetlenek és önmagatok akartok maradni.

Vadgazda mérnökeinktől – a kedves unokák között ők váltják valóra a nagypapa álmait – a nagy erdélyi költő és vadász Áprily Lajos versével búcsúzom:

Erdei út – Áprily Lajos

Itt szarvas járt. Kis unokám,

menjünk utána friss nyomán.

 

Figyeld csak, milyen tiszta nyom:

Puha földön járt, nem havon.

 

Itt mint szétnyílt kagyló, olyan.

Itt repedt szív formája van.

 

A lépte mindenütt nyugodt,

nem űzte senki, nem futott.

 

Nézd, itt megállt, mohot kapart,

itt meg kőris-kéregbe mart.

 

Szép halkan rakd a lábadat,

ne roppants száraz ágakat.

 

Most fényességbe tér utunk,

zúzmarás tisztáshoz jutunk.

 

Odanézz: ott áll a csodás –

s körül ragyogás, ragyogás...

Igen! Kedves vadgazda tanítványaim, legyen erőtök – Szent Hubertuszhoz hasonlóan – csodálni a csodás ragyogást, s akkor értelmet nyer számotokra is Széchenyi Zsigmond hitvallása: „A vadászat – vadűzés és erdőzúgás – de több erdőzúgás”

S végül - metaforikusan is - erdő- és környezetmérnök hallgatóinknak az alábbi Áprily verssel mondok búcsút:

 

BIZTATÁS FIATAL FENYŐKNEK

 

Szemközt a bokros oldalon

hetekig szólt a hangos ének,

falusi leányok, s legények

dalolva ástak gödröket

sokezer fenyőcsemetének.

 

Járok a zöld foltok között,

s szólok „Sietve nőjetek föl”,

tövetekre záporokat kérek

a sűrű fellegektől.

Ó adjatok káprázatot

rege-teremtő rengetegekről.

Mert nem gyönyörködik szemem

tibennetek nagykorotokban,

ha fürge cinkeraj kutat

magrejtő, barna tobozokban,

s növekvő tűavaron szaladó

szarvas lába dobban.

 

Szelektől is edződjetek

Hóviharok szilaj csatáin.

Fenyvessé sűrűsödjetek,

Jövő-rügyes, kicsike fáim.

S ontsatok gyantás jószagot,

ha ott járnak közöttetek,

emberré érett unokáim.

 

Kedves Tanítványaink!

Június van, s nagyon magam vagyok,
S kísértenek élt éltem árnyai,
S az elbocsátó iskola-padok.


Ezeket az Ady-sorokat már magamra, magunkra értem. Tanáraitokra – akiknek hivatása, életüknek értelme Ti vagytok. Átmenetileg ilyenkor nagyon magányosnak, elárvultnak érezzük magunkat, hiszen Veletek, a mi életünk egy darabja tovatűnik. Egyedüli vigaszunk a minden ősszel jövő balekok hozta örök megújulás, amely megint célt ad a mi életünknek is.

Kedves Tanítványaink!

Hogyan fejezi be versét a költő?


… Föl, föl, fiúk, csak semmi félelem.

Bár zord a harc, megéri a világ,
Ha az ember az marad, ami volt:
Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.

Maradjatok mindig soproni diákok – nemesek, küzdjetek és szabad lelketeket magatok, szakjaitok és hazánk boldogítására használjátok!

Isten áldását kérem útjaitokra, Hiányozni fogtok!

Valete, Éljetek boldogan!