VALÉTA EMLÉKBESZÉD
Sopron, 2013. május 11.

Kedves búcsúzó Tanítványaink, Kedves Szülők és Hozzátartozók, Vezető és Tanártársaim, Vendégeink, Hölgyeim és Uraim!

Szeretettel köszöntöm Önöket a Nyugat-magyarországi Egyetem selmeci-soproni hagyományokat ápoló, a szerint élő és búcsúzó hallgatóinak valéta ünnepségén. Az öröm és a bánat együttes ünnepe ez, a siker és a búcsúzás ilyentájt együtt járó érzelemhullámzásának minden hozadékával. Örülni a már csak karnyújtásra lévő – diplomát eredményező – sikeres egyetemi időszak lezárásának, s bánkódni a barátoktól, az Alma Matertől és a szeretett Várostól való megválás kényszere felett.

Egy másik érzelmi kettős is munkál ilyenkor mindenkiben, ezek pedig az elvégzett munkába vetett hit bizonyossága és a sok ezer rejtélyt felvető jövő bizonytalansága. Óhatatlanul is felmerül a kérdést, felkészültetek-e a hirtelen rátok zúduló változásokra, elétek tornyosuló feladatokra, felkészültetek-e életetek önálló vezérlésére.

De Kedves Tanítványaink – nekünk, professzoraitoknak, tanáraitoknak is fel kell tennünk magunknak a kérdést, felkészítettünk-e mi benneteket az úton való elindulásra, s majdan az azon való eligazodásra.

Életeteknek a legnagyobb eddigi teljesítményét zárjátok le ezekben a hetekben, legnagyobb lépését teszitek meg, ezért megérdemlitek, hogy búcsúztató gondolataimat – ehhez méltó módon – kizárólag a Legnagyobb Magyar, gróf SZÉCHENYI ISTVÁN évszázadokat túlélt, tehát örök igazságaival erősítsem meg.

Mi volt tehát Nekünk felelősségteljes feladatunk az oktatásban?

„Mi a célunk? A hazánk fiaira, és azok gyermekei és unokáira annyi szerencsét és áldást hozni, amennyire azt a mi tehetségünk végbeviheti.

Hogy dolgozhatunk legbölcsebben annak a nagy célnak elérésére?

Hogy azon törekedünk, hogy a mostani ifjúság nevelésére oly nagy béfolyást szerzünk magunknak, hogy azok több polgári virtusokkal bírjanak, mint sem a mi contemporains (kortársaink) és atyáink. – Mert mi meg vagyunk abban győzettetve, hogy az emberiség csak az Értelem, az Erkölcs és a Bölcsesség kiterjedése által léphet ama szerencse és áldás magasságára, amelynek elnyerése a mi méltó Célunk.” (Napló 428)

Értelmetek, elmétek, pallérozása, tudásotok gyarapítása megtörtént, erről számtalan vizsgán, s a közelgő záróvizsgán számot adtatok, vagy számot fogtok adni. A kérdés az, hogy a megszerzett tudás-elemek összeálltak-e Bennetek átfogó szaktudássá és képesek lesztek-e, környezeteteket befolyásolni tudó, értelmiségi létet megélő szakemberekké válni.

Meggyőződésem szerint igen! A mások gondjai iránti fogékonyság készségére készítettek fel benneteket selmeci hagyományaink, bajtársiasságot, önzetlen segítséget, nyitottságot hirdető üzenetei. S ha így van, akkor – ismét idézem Széchenyit

„Én azt hiszem, s úgy vagyok lelkesítve, győzni fog a jobb, a nemesb szellem, minthogy leginkább tőlünk függ a diadal; mert lépjünk csak mindnyájan őszinte frigyre, mi, kik előtt legelső szempont a haza, s annak virágzása, és mi kik nem célban, de csak az oda vezető utak megválasztásában nem lehetünk egy vélekedésben, de némi legfontosabbakban már e tekintetben is megegyeztünk, s kibékültünk, lépjünk csak őszinte frigyre, és lehetetlen, hogy az ész és honi hűség súlya ne csikarja ki, habár nehezen, de mégis a rövidlátó ó szeműek, vagy a kaján keblű álhonfiak markaibul a diadali babért. – Legnagyobb nehézség és egyedüli veszély csak az, hogy mielőtt leperegne a kellő idő, megértsük egymást.” (Hírlapi cikkek III. 275)

Szolgálati helyeiteken – s szándékosan nem munkahelyet említettem – legyetek Ti a megértés kovásza, de

„… ne cseréljük fel az ideákat, s a dolgok valódiságát, hanem legyünk békében szelídek, háborúban haragosak, s inkább kicsinységek körül álmosak sat. (stb); a becsületet pedig Istenért, ne zavarjuk össze a haszonnal…” (Világ 241)

„Nagyobb szerencsét, mint erkölcsi függetlenséget, az ember nem érhet el. Efféle függetlenségnek négy főkellékei vannak: lelkiismeret tisztasága, kicsinosult értelem, egészség és vagyoni rend. (Széchenyi Bélához 628)

Kedves Búcsúzó Tanítványaink!

Mondják, hogy a bölcsességet majd a kor, a hosszú életpálya megélése támasztja az emberben. Én viszont úgy vélem, hogy minden életkornak megadatik a bölcsesség, a megélt addigi életszakasz tanulságainak, a megszerzett ismereteknek a szintézise eredményeként. Így már negyed századot megélve tudhatjátok, hogy

„Csak a szellemileg és testileg tevékeny élet emelhet bennünket az emberi boldogság tetőfokára. – Egészség, gazdagság, címek – röviden mindazon irigylésre méltó és kívánatos dolog, amit ember csak elérhet – tartós boldogság alapozásához egyáltalán nem elegendő, ha hosszúra nyúlt életünknek nincsenek kitöltve a hézagai és űrjei.” (Napló 158).

Éljetek tehát továbbra is – mint eddig tettétek – teljes, a legszélesebb értelemben gazdag, szabad életet.

„… a szabadság legfőbb jó, s eképpen bizonyos, hogy az soha nem lehet vad, tudatlan, rest, s önkényes embernek sajátja, hanem csak azé, ki nemesített keblétül ösztönöztetve, s csinosult elméje által vezetve, szintúgy meg tudja becsülni mindenkinek sorstul nyert sajátját, valamint önmaga tulajdonát védelmezni bátor – szóval: kinek nem ajkin forog csak, de törülhetetlen betűkkel szívébe is van vésve a keresztény vallásnak mindent kimerítő javaslata: „Amit magadnak nem kívánnál, másnak se tedd.”. Ezt azonban éppen oly könnyű kimondani, mint nehéz teljesíteni, s egy ember élete nem elég hosszú ezen isteni javaslatot, mely a valódi szabadságnak egyedüli talpköve, oly nagy tökéletességre hozni….” (Világ 384).

Különösen vonatkozik ez családi, baráti, munkahely kapcsolataitokra, hiszen előbb, vagy utóbb valamennyien vezető beosztásba kerültök.

Kedves Leendő Kollégáim!

Selmeci hagyományainknak Sopronban különösen megerősödött üzenete a hazaszeret. Hallgassuk meg, mit mond erről a Legnagyobb Magyar!

„Nem búzaföldeink termősége, s telkeink zsíros léte, nem mérséklett éghajlatunk, s arany- és ezüstbányáink bármi dús tartalmai alkotják azon kincset, mely kifejlődésünk s egykori felemelkedésünk alapjául szolgálhatna; nem, mert mindezen elsőbbségek az emberben létező mennyei tűz hozzájárulása nélkül, csak mindannyi kopár parlagok. Mélyebben, ó sokkal mélyebben fekszik azon kincs, melyre jövendőnket bátran építhetjük, ha a polgári erény- s az igazi dicsőségnek szavát még képesek vagyunk hallatni, s lelkünk nem fásult még annyira el, hogy a hazaszeretet nyelvét többé ne értenők.” (Hunnia 93)

Hányszor volt a Haza közel három évszázados történelmünk során sokkal válságosabb, sőt tragikusabb időszakok, mint amelyben ma élünk. Mégis minden hallgatónk, mindig tudta a Hazával szembeni kötelességét. – olyakor életáldozatok árán is. Ugye kedves tanítványaink a selmeci hagyományok ezen üzenete is mindennapi döntéseitek része.

Búcsúzóul hallgassátok és kövessétek azt a hitvallást, amit gróf SZÉCHENYI ISTVÁN mindennapi imádságában megfogalmazott:

„Mindenható Isten, hallgasd meg mindennapi imádságomat!

Töltsd el szívemet angyali tisztaságú szeretettel embertársaim iránt, hazám iránt és honfitársaim iránt!

Világosíts meg egy kerub szellemével és gondolkodó erejével.

Engedd a jövőbe pillantanom; a jó magot a rossztól megkülönböztetnem.

Sugalld nekem, mit és hogyan kell kezdenem, hogy egykoron a tőkével – melyet reám bíztál – elszámolni tudjak. Gondolkozni és dolgozni akarok – éjjel-nappal – éltem fogytáig.

Gyarapítsd, ami jó, tipord el születésekor, ami netán rossz gyümölcsöt teremne. Segíts nekem, hogy minden szenvedelmet elfojthassak magamban.

Segíts nekem, hogy a világon mindent lelkem igaz alázatával szemlélhessek és kezdhessek – és engedd, hogy az angyal, ki engem megvilágosít, békességben és csendes boldogságban éljen!

Ez imádságom ne mondassék, hanem szüntelen cselekvés által küldessék a mennybe. Ámen.”

Kedves Tanítványaink!

Vezérelje életeteket a szeretet, a világos, jó döntéseket hozó, előrelátó szellem, a megvilágosító, önuralmat adó lélek, s éljetek boldogan a rátok bízott talentumokkal!

Mert – ugyancsak Széchenyi szavaival – „mindent lehet, csak akarni kell”, s akkor „Magyarország nem volt, hanem lesz!”

Isten kísérje utatokat, hiányozni Fogtok! Valete!

Prof. Dr. Faragó Sándor

rektor