Megemlékezés az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 54. évfordulóján - Prof. Dr. Faragó Sándor rektor ünnepi beszéde

 

SOPRON, 2010. OKTÓBER 23. NYUGAT-MAGYARORSZÁGI EGYETEM

 

Tisztelt Polgármester Úr, Képviselő Hölgyek és Urak, Szeretett Városunk és Egyetemünk Polgárai, Hölgyeim és Uraim!

 

„Meghasadt az égbolt, mert egy nép azt mondta „Elég volt”.

 

Igen, tisztelt ünneplők, akkor – 54 évvel ezelőtt – 1956. október 23-án meghasadt az égbolt e hazában, meghasadt itt Sopronban is, mert mindenkinek mindenből elege lett. MÁRAI halhatatlan versének allegóriája azt a gyakori bibliai jelet idézi, amely az örök igazságok Isteni kinyilatkoztatása közben történik meg. 54 évvel ezelőtt egy kicsi, sokat szenvedett nemzet adott értelmet és jelentőséget az egyik legnagyobb isteni és emberi adomány, a Szabadság igazságosságának.

 

Több mint két emberöltő távolában, amikor fogynak a tanuk és az emlékezet rostáján is egyre több emlékfoszlány hullik át, egyre fontosabbá válik az emlékezés, pontosabban az emlékezés kollektív akarata. Az emberi agy csodálatos működése csak azokat az ismereteket őrzi meg tartósan, amelyek fontosak az élet fenntartása szempontjából, vagy azokat, amelyeket más természetű – például mentális alapú – fontossága miatt folytonosan felidézünk, s ezáltal újra, meg újra bevésünk. Ilyen folyamat az emlékezés, s a közös ünnepi megemlékezés is.

 

Tisztelt Ünneplő Közösség!

 

Azért álljuk most tehát körbe SOLTRA E. TAMÁS – az emlékezés üzenetét hordozó – emlékművét az Egyetem Botanikus Kertjében, mert itt mi mindnyájan az 54 évvel ezelőtt meghasadt soproni égboltra, az egyetemi diákság és a város polgárságának közös kórusban kimondott „elég volt”-jára, a két hétre kivívott szabadság eufórikus boldogságára akarunk emlékezni.

Hála Istennek még hallhatjuk az egyik sorsformáló tanú, NAGY LÁSZLÓ aranydiplomás erdőmérnök – akkori MEFESz vezetőségi tag – személyes visszaemlékezését, de a tiltások évtizedei után végre el kell érkezni annak az időnek, amikor az emlékek búvópatakjainak összefolyásából, folyammá duzzad az egyéni és nemzeti emlékezés.

Az emlékezés tehát példa-, mintakeresés, egyszersmind példa-/mintaadás. Példakeresés mindennapjaink értelmezéséhez, konfliktusaink, gondjaink feloldásához, életünk viteléhez. Zsinórmérce állítás magunk, gyermekeink, unokáink, a követő nemzedékek számára.

A példakeresés mi lehetne más, mint értékkeresés, az élet örök értékeinek piedesztálra állítása. Történelmünk – amelyet korábban igyekeztek nekünk úgy beállítani, hogy az egy balsorsú nemzet történelme – bőven kínál példaként magasztos eseményeket, követésre méltó üzeneteket. A magyar nemzet történelemkönyvének egyik aranyoldala éppen 1956 történelmi példája.

 

Egy nép azt mondta – elég volt. Igen tisztelt ünneplők! Már az is nagy tett lett volna, példátlan hősiesség a szovjethatalom igájában, hadseregének árnyékában, nemet mondani egy Janus-arcú rendszerre, amely kommunisztikus eszméket hirdetett és embertelen kizsákmányolást valósított meg. Gyilkos pusztítása világszerte csak a világháborús veszteségek és a holokauszt együttes mértékével jellemezhető. Ezzel a rezsimmel szemben csupán a nemet kimondani is dicsőség volt. De az ifjúság – közöttünk egyetemünk fiataljai – nem csak a tagadást tették magukévá, de jövőépítő állításokat is megfogalmaztak, tehát programot alkottak. Tizenhét pontban foglalták össze követeléseiket, elképzeléseiket. A saját jövőjüket megalapozó felelős jövőképet vizionáltak. Eltávolították a várost nyomorba döntő vezetőket, de akkor sem engedték a káosz eluralkodását, hanem megszervezték a város életét. Rendet teremtettek és rendet tartottak! Hármas járőrök – egy-egy egyetemista, rendőr és határőr – biztosították a rendet. A Forradalom alatt Sopronban nem volt semmi atrocitás, nem voltak köztörvényes bűntettek. Őrködtek a forradalom tisztaságán. A MEFESZ „Gyárak, vállalatok, vidék” csoportja felvette a kapcsolatot a munkásokkal, megalakították mindenütt a munkástanácsokat, s velük karöltve biztosították a város energia- és élelmiszerellátását, a mindennapi élet szükségleteit. Röplapokon szólították fel a parasztságot „Szántsatok, vessetek, termeljetek, mert minden harc, minden építő munka alapja a kenyér. Adjatok kenyeret, hust, zsírt és tejet a szabadságharc sebesültjeinek, a városok küzdő népének, a munkásoknak, egyetemistáknak – a nemzetnek”.

Közben maguk is segítettek. Az Egyetemen fogadták a segélyszállítmányokat, orvosi eszközöket, vérkészítményeket, élelmiszert, ruhaneműt, minden ami segítségül érkezett, s teherautókkal szállították fel elsősorban a harcoló Budapestre.

Segítségükkel és támogatásukkal megalakult a VÁROSI NEMZETI TANÁCS, amely a méltánytalanul keveset emlegetett dr. TAKÁCS ENDRÉT választotta meg elnökének, azaz a város első emberének. Közben a törvényességre is ügyeltek, hiszen az elnyomó rezsim embereit bezárták, hogy a népharag helyett, majd a független demokratikus bíróság mondhasson ítéletet felettük. És ezeket a fiatalokat, ezeket az igaz embereket nevezte a később tobzódó hatalom csőcseléknek, ellenforradalmárnak. Pedig, ahogy GRÁTZER MIKLÓS megfogalmazta: „’56-ban csak egy igaz, becsületes út volt, és az Alma Mater azt választotta”.

 

Tisztelt Ünneplő egyetemi és soproni polgárok!

 

Gondolom, nem vagyok egyedül azzal a folytonosan felvetődő kérdésemmel, hogy vajon honnan volt ennyi felelősségérzet, ennyi higgadtság, bölcsesség, kötelességtudat, igazságérzet, szív és lélek 18-22 éves ifjakban? Igaz tanáraik tanácsokkal látták el őket, mégis úgy érzem, hogy a történelmi lehetőség, a küldetés magasztossága, oktatásuk kiválósága tette Őket hirtelen érettekké, felnőttekké, döntésképesekké úgy, hogy mindvégig emberek, igaz emberek, hazájukért minden áldozatot meghozni képes, igaz magyar emberek maradtak.

Fájdalom, hogy alig két hét jutott nekik a sorsformálás lehetőségéből, s hősiességüket évtizedekig árulásnak hirdették, és ami ennél is fájóbb, tanították. Csaknem két generáció nőtt fel úgy, hogy hazugságot tudott 1956 forradalmáról, hőseiről és mártírjairól, mert a hatalom önmaga illegitimitását kendőzendő, hazugságba taszította és tartotta nemzetét.

De a történelem, a jó tanítómester könyörtelen a hazugságokkal szemben! Eljött az a kor, amikor kiderült a valóság, s felfedte arcát – igaz kényszer alatt – a hazugság.

Mára fennen lehet hirdetni: „Gloria victis!” – „Dicsőség a legyőzötteknek!” Mert 1956. november 4-én valóban legyőzték a nemzet forradalmát, s 35 évig virtuális és valós fogságban tartották e népet, de az igazság végül mindig győzedelmeskedik, s a történelem mindig igazságot is szolgáltat az elnyomottaknak.

1956 forradalmának ellobbant lángja zsarátnokként, izzó parázsként szunnyadt a hamu alatt, s a szabadság legelső fuvallata fellobbantotta azt. Nekünk utódoknak, itt az Egyetemen és a Hűség városában, egyetlen feladatunk lehet, hogy ne hagyjuk újfent kihunyni ’56 forradalmának lángját, bármily nagy is egyesekben a kísértés a tűzoltásra. Fogjunk össze, ahogy firmáink, elődeink tették 54 éve, tanuljuk a forradalom mindenen átívelő összekovácsoló erejéből.

64 éve ifjaink talán nem ismerték gróf SZÉCHENYI ISTVÁN híres, összefogásra buzdító gondolatát – amelyet polgármesterünk is idézett beiktatásakor –, "Egynek minden nehéz, soknak semmi sem lehetetlen" – mégis akként cselekedtek. Ma is van ilyen üzenet, a „Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata”. Fogjuk ki a fanyalgók vitorlájából a szelet és mutassuk meg 2010-ben is 1956 virtusát, összefogva építsük fel azt az országot, azt a várost, azt az egyetemet, amelyet dicső elődeink 1956 boldog napjaiban megálmodtak! Hányatott sorsukra, sokszor megtört életükre az lesz majd az igazi gyógyír, ha látják ideáik végső beteljesülését.

Így lesznek a legyőzöttekből győzők, így lesz az elnyomó hatalom hálátlanságából a bölcs nemzet hálája.

Dicsőség 1956 forradalmának, dicsőség és hála soproni, egyetemi forradalmár elődeinknek. Soha nem feledjük tetteiket!

Vivat Academia, Vivat Civitas Fidelissima! Vivat Hungaria!