"Amely diák Jénából asszony nélkül Lipcséből veretlenül, Wittenbergából ép bőrrel, Selmecről pedig  Bursch nóták ismerete nélkül tér vissza szülőföldjére: a legszánalomraméltóbb teremtménye Istennek!"


Hagyományaink nélkülözhetetlen kellékei a nótáink. Szokásainkat ezek teszik teljessé, szorosan kapcsolódnak hozzájuk; szakestélyeinkhez éppúgy mint a valétáláshoz.  Dalaink jelentős része kultúrtörténeti értékű, amit évszázadok nemesítettek olyanná, amilyennek ma ismertük, s biztosan van olyan is amely vitatható értékű, és idővel eltűnik, lekopik nótáskönyveinkből. Dalaink eredetének vizsgálata nagyon bonyolult. Sok olyan nótát énekelünk ma is, amelyek szárazmázást nem lehet pontosan meghatározni. A középkorban vándordiákok terjesztették a dalokat egész Európa-szerte. Dalaink egy része Selmecen keletkezett, jelentős részüket a messziről jött németajkú hallgatók hozták be vagy a külföldi bányászakdémiánk énekeskönyvei révén kerültek hozzánk. Egyes dalok szövegét neves német költők írták; Kindleben német költő írta a "Gaudeamus" ma is énekelt latin szövegét és a "Sza-sza-szakestélyt..." (1781), Goethe az "Ergo bibamus!"-t (1810 ) stb. Néhány dalunkat neves zeneszerzők foglalták műveikbe; Brahms híres "Akadémiai ünnepi nyitányá"-ban több diákdalt találunk. Sokáig az akadémián az oktatás német nyelven folyt, így dalaink is német nyelvűek voltak. A kiegyezés után vezették be a magyar nyelvű oktatást. A nóták magyarra fordítása is megkezdődött, de jóval lassabban ment végbe mint az oktatás átállása. Ma már minden nótát magyarul énekelünk.


Nótáskönyveink

A Bányászati Tanintézet alapítása után eltelt első mintegy kilencven év dalairól keveset tudunk, de az bizonyos, hogy már akkor is énekeltek diákdalokat. Az első publikált gyűjtemény a Selmecen tanuló Carl Stegmayertől származik. A könyv 1826-ban jelent meg, címe "Klaenge  aus der Teufe" (Hangok a mélyből). A gyűjteményt később újra kiadták.  A harmadik daloskönyv 1843-ban jelent meg "Erinnerung an Schemnitz" (Emlékezés Selmecbányára) címmel, és 27 dalt tartalmazott. Címoldala a szakestélyek törzshelyét,  a Schacht kocsmát ábrázolja, az előtérben két burschsal,  a háttérben a Szitnyával.  Itt találjuk meg először a "Ballag már a vén diák..." német szövegét, s a mai Gyászindulót. 1870-ben jelent meg a "Schemnitzer Akademische Lieder" (Selmeci akadémiai dalok).

1911-ben jelent meg először dalgyűjtemény "A mi nótáink" címmel. Ez 54 dalt tartalmazott, de ebből mindössze hat volt magyar nyelvű.   A diákdalok magyarosításának jelentős lépése volt Révai Károly költő Selmeci Burschdalok című nótáskönyve, amit 1912-ben publikált.

Ezután  1921-ben és 1924-ben jelent meg "A mi nótáink" című gyűjtemény, de a dalok többsége ezekben is német nyelvű volt.  Az Ifjúsági Kö r 1931-ben kiadta az új "A mi nótáink"-at.  Ez 79 nótát tartalmazott, a dalokat magyar és német nyelven is közölték.

Ezután több kiadás látott napvilágot nótáskönyveinkből: Sopronból elkerülve Miskolcon is kiadták "A mi nótáink"-at 1965-ben. Ma már minden testvérkarnak van saját nótáskönyve, s előfordul, hogy egyes dalokat Sopronban, Székesfehérváron, Dunaújvárosban, Miskolcon másképp is énekelnek. Sopronban a Zsíros László a. Zsiri által szerkesztett nótáskönyv forog közkézen.