VALÉTA EMLÉKBESZÉD - Sopron, 2010. május 8.

 

Kedves búcsúzó Tanítványaink, Kedves Szülők és Hozzátartozók, Vezető és Tanártársaim, Vendégeink, Hölgyeim és Uraim!

 

Valétára, ballagásra gyűltünk egybe az ősi Alma Mater falai között, és az ébredő tavaszt dicsérő botanikus kertjében. Évszázados hagyományok és boldog emlékű ősök hagyatéka él itt tovább, minden új kikeletkor. Az értelem és az érzelem csodás metamorfózisa egy furcsa, modernnek mondott világban, amikor mindenki a ráció fönségéről beszél, az anyagi javak mindenek fölöttiségéről, a lélek és az érzelem szükségszerű háttérbe szorulásáról. Mi itt Sopronban tudjuk – őseink tapasztalatait átvéve megértettük, s tán különlegessé is tesz bennünket a magyar felsőoktatásban – hogy az értelem és az érzelem együtt jelenti az embert, így ez idő tájt nem szégyellünk érzelmeinknek is tág teret engedni. Szeretnénk hinni, hogy ebben az embertelenedő, értéket veszejtő világban is emberek tudtunk maradni.

 

Most tehát az értelem és az érzelem szintéziseként – nagy írónk, WASS ALBERT gondolatait folytonosan segítségül híva – szeretnélek Benneteket búcsúgondolatokkal ellátni.

 

„Nézz meg egy hóvirágot. Honnan tudja meg bent a föld alatt, hogy odakint már elment a hó, s az ágak könnyező rügyein cinkék hintáznak napsütésben? Nincs telefonja, rádiója sincsen, mégis értesül arról, hogy mennyire haladt a világ tavasszal. Hideg föld öleli még a gyökeret, de már megindulnak benne az élet nedvei és moccan a csíra. Felüti kis zöld fejét a nyirkos falevelek alól. Kinő a szár, utána futnak a levelek. Zöldek. A föld nedvei összetalálkoznak a napsugárral, és zöldre festik a hajszálereket. Aztán kinyílik a szár, kifeslik a bimbó, előkacag a virág. Kacag. Szinte hallani lehet. Nézd meg jól milyen szép. Milyen szép és milyen tökéletes. Ember-művész nem alkotott még hozzá foghatót, csak másolt. Egy láthatatlan nagy művész keze dolgozik körülötted.”

 

Ilyen hóvirághagymákként érkeztetek Ti is tanulmányaitok kezdetekor az Alma Materbe – a Teremtő nagy művész talentumával megáldva. Nekünk, tanáraitoknak az ismeretek napsugarának szárba szökkentő erejét kellett biztosítanunk, hogy előkacaghassanak a tudás virágai. Ehhez azonban kellett mindnyájatok akarata, a kiteljesedés igénye és szándéka. Így a mai nap sikere – mert úgy gondolom, e napot mindnyájan sikerként éljük meg – egyszersmind a közös akarat, a közös vágyak beteljesedésének dicsérete is.

Tanáraitok rávezettek Benneteket a tudás megszerzésének lehetőségére, szükségességére, s reményeink szerint örömére–szépségére is.

 

„Eridj ki az erdőre, a mezőre, folyó mellé, vagy föl a hegyre ... nézd meg a virágokat, simogasd meg a fák törzsét. Hajolj a nyírfához és szívd be az illatát. Hallgasd a madarakat. Próbáld megérteni azt, amit mondanak.”

 

Remélem, megértettétek, hogy választott hivatásotok, az oktatott diszciplínák alapigazságai mit üzennek. A megértés, a képességek és készségek elsajátítása lesz a záloga boldogulásotoknak. A boldogulás persze anyagi boldogulást is jelent, de a szó igazi értelmét a boldogság szótőben kell keresnünk. Meggyőződésem, hogy igazán az boldogul az életben, aki boldog tud lenne élte során, a boldogság pedig az örömből fakad.

 

„Vendég vagy a világban és ez a világ, szép vendégfogadó. Van napsugara, vize, pillangója, madara. Van virágja, rengeteg sok. Tanulj meg örvendeni nekik. ... Igyekezz ... többet törődni azzal, ami még a világ szépségéből csodálatosképpen megmaradt, az emberiség minden pusztítása mellett is. Nem győzöm eleget mondani: tanulj meg örvendeni. Annak, hogy élsz. S mert élsz: gazdag lehetsz.”

 

Találjátok meg mindazt, ami az életben szép, értékes, vállalható, s vessetek el minden rosszat, talmit!

 

„Mint ahogy az ember nem veszi különösebben észre azt, hogy tiszta, napsütötte levegőt szív be a tüdejébe. Csak amikor koromba és porba kerül, csak akkor emlékszik vissza arra, hogy valamikor más volt a levegő. Éppen így nem érzi az ember a szabadságot sem, amikor benne él. Hiszen a szabadság maga a levegő, amit valahogyan belülről szív az ember és az igazi szabadság olyan, mint a napsütötte havasi levegő.”

 

Az eligazodáshoz nagyon sok muníciót, támpontot kaptatok családotoktól és az Alma Matertől. Kövessétek a jó tanácsokat, hiszen azok a leginkább bevált, legemberibb zsinórmércékhez igazítják életeteket.

 

„... van fa, amelyiknek a gyökere nagyon mélyen bent van a földben. Évszázados mélységekre bent. És ember is van ilyen. És sem az ilyen fát, sem az ilyen embert nem bánthatja nagyon a vihar. Csak megtépheti, de kidönteni nem bírja. Mert gyökere benyúlik a föld szívéig, s a föld hűséges erővel megtartja az ilyen fát, s az ilyen embert.”

 

Legyetek szilárdak és megtörhetetlenek, mint az évszázados famatuzsálemek, mert vannak nemzeti, és vannak selmeci-soproni gyökereitek, örökségeitek.

 

„Amikor örökségről beszélünk, általában arra gondolunk, ami atyáinktól hagyatékként ránk maradt. A szellemi kincsek azonban örökkévalók. Ezek képezik ... az egész emberi világ egyetlen, elpusztíthatatlan, valódi örökségét. Azt az örökségünket, ami nem vehet el tőlünk senki, ami nem veszhet el csupán akkor, ha mi magunk lemondunk róla, megfeledkezünk róla, vagy egyszerűen restek vagyunk arra, hogy megőrizzük és életünkben, cselekedeteinkben méltók legyünk hozzá.”

 

Ápoljátok ezt az örökséget, amely szilárddá, sikeressé, boldoggá tesz benneteket, ha azonosulni tudtok vele, ha vállaljátok boldogító kötelmeit.

 

Legyetek megbízhatóak, állhatatosak, egyenes gerincűek, megtörhetetlenek, mert

 

„A megbízható embert még ellenségei is tisztelik, ... mert a megbízható ember a társadalom sziklaköve, amire országot lehet építeni. A többi szemét, amit elfú a szél. Ezért viharzik úgy a történelem szele, mert sok szemetet kell még elfújnia, míg sziklát talál.”

 

„Soha az ember meg ne alázza magát, még akkor se, ha azt hiszi, hogy ezzel valamit elérhet, amit különben nem sikerülne elérni. Az emberi méltóság mindennél előbbre volt, s nem szabad áruba bocsátani, mert az ember csak kellemetlen perceket, s utólagos szégyent meg bosszúságot vásárol vele.”

 

Még a legtisztességesebb és legjobbat akaró ember is tévedhet, hibázhat:

 

„Az ember együtt kell éljen elkövetett hibáival egy életen át. Ez a büntetése, amiért nem ismeri fel idejében az emberi élet legfontosabb törvényét. Hogy felelősek vagyunk minden kimondott szavunkért és minden ki nem mondott szavunkért is, felelősek vagyunk ezeken a kimondott vagy elhallgatott szavainkon keresztül úgy magunk, mint a körülöttünk lévők jövendőjéért.”

 

Ez a kockázat azonban ne tartson vissza Benneteket, a jövő magyar értelmiségét, az igazság meglátásától és kimondásától.

 

„A szellemi ember hivatása: meglátni és kimondani az igazat. Meglátni: vagyis elvetni mindenféle szemüveget, mely a maga színeződésével befolyásolná a tiszta látást. Legyen az a szemüveg divat, korszellem, politikai jelszó, vagy közösségi elfogultság. Tiszta szemmel nézni, és tiszta szemmel látni: ez a szellemi ember elsődleges hivatása..

A szellemi ember köteles kimondani az igazat. A szellemi ember felelőssége nem ismer megalkuvást, és a jövendő könyörtelen számon kér rajta minden kimondott szót. ... Köteles kimondani hangos szóval az igazságot, kínzókamrában és bitófán éppen úgy, mint bársonyszékben.”

 

Ha mindezt tudjuk vállalni, s

 

„Ha mi is megtesszük a magunkét, bölcsen, egyetértésben és kitartó türelemmel, akkor hamarosan elérkezik az idő, amikor a jó elkülönül a rossztól, az igazság a hamisságtól és az emberek, kicsik és nagyok, fölismerik az időálló törvényeket, melyekre békés és fejlődő emberi közösséget lehet építeni. Ez az egyetlen lehetősége annak, hogy a szenvedések földje örömök földjévé változhasson újra, mindannyiunk számára egyformán.”

 

A búcsúztató Alma Mater, a tápláló anya érzéseit nehéz szavakba önteni:

 

„... fölneveltem egy gyereket, aki kilépett az én ösvényemről és ezentúl csak a saját ösvényén jár, és én már többé nem tudok segíteni rajta, még csak mondani sem tudok sokat, ami befolyással lehet az útra, ami előtte áll. Csak a szeretetemet adhatom neki, egyebet, semmit.”

 

Fontos a szeretet mindent elsöprő érzésének a tudatosítása magunkban, mert

 

„Addig nem lesz békesség ezen a földön, amíg a szeretet uralma el nem érkezik. Addig nem lesz igazság, boldogság, megelégedés, amíg az emberi cselekvés legfőbb mozgatóereje nem a szeretet. Mert a szeretet az egyedüli pozitív energiaforrás ezen a világon, mely jóvá tudja változtatni a rosszat, igazsággá az igazságtalanságot, békességgé a háborúságot és szabadsággá a rabságot.”

 

Ennek a szeretetnek egyik különleges formája – amit most talán átmenetileg veszni, apadni láttok – a barátság. Az igaz barátságról – mely nótánk szerint szent, s örök – azonban tudnunk kell, hogy

 

„A barátság nem azt jelenti, hogy jogod van beavatkozni embertársad belső életébe.

A barátság nem hatalmaz föl arra, hogy tapintatlan és neveletlen légy.

A barátság nem azt jelenti, hogy valaki korlátlanul önzéseinek rendelkezésére áll.

A barátság nem jogcím arra, hogy jellemhibáinkat feltétlenül és kötelességszerűen megbocsássák.

A barátság nem arra való, hogy valakit meggyőzzünk a magunk álláspontjának igazságáról, mindössze arra alkalmas csupán, hogy mások álláspontját megértsük.

A barátság nem kér, nem követel, nem ismer áldozatokat.

A barátság oka nem lehet sem a véletlen, sem az egymásrautaltság. Még kevésbé azonos világnézeti beállítottság, vagy politikai célkitűzés. A barátság oka egyedül a barátság maga. Az emberi lélek valami olyan titka ez, mint a zenének a hangok harmóniája. Nem azonosak, de kiegészítik egymást.

Az igazi barátság olyan az emberi világ diszharmóniájában, mint egy finom, halk akkord.”

 

Kívánom, hogy életetek húrjain sok régi és új akkord csendüljön fel, sok Barát erősítsen Benneteket a mindennapokban.

 

Kedves Búcsúzó Tanítványaink!

 

A mai nap örömét élve és látva – de csakis az ilyen napokon – elfogadható a „Carpe diem – használd ki a pillanatot” horatiusi szállóigéje. De bármely ünnepek után jönnek a kötelességteli hétköznapok, életetek végéig.

 

„Úgy olvad a tegnap a mába, a ma a holnapba, mint alkony az estbe, nyár az őszbe, halkan. Tegnap még fára másztunk madárfészek után, ma ősz hajszálat leltünk, s nem is vesszük észre: holnap már nélkülünk kél fel a nap. Hullámos dombsor, tó, völgy, mind marad. Tücsök és béka zsong tovább. Meg se rezzen a csend, amikor elalszunk.”

 

Amikor az Alma Mater kovácsoltvas kapuit kitárva elbocsátlak Benneteket, azt kívánom, hogy tartalmas, gazdag, boldog és hosszú életetek első lépéseit tegyétek meg a kapun kilépve.

 

Isten kísérje utatokat, hiányozni fogtok, éljetek boldogul, Valete!

 

 

 

Prof. Dr. Faragó Sándor

rektor