Redipuglia, Olaszország, 2010. április 26. - táblaavatás az első világháború magyar halottainak emlékére- Prof. Dr. Faragó Sándor avató beszéde

 

Tisztelt emlékezők, Hölgyeim és Uraim!

 

Az ébredő tavaszi természet minden mozzanata a megújulást, a jövőt sugallja nekünk, az élet dicséretét, mi pedig egy régelmúlt korra és rég elhunyt emberekre, katonákra, a halottainkra, hősi halottainkra emlékezünk e percekben. Nincs ebben ellentmondás? – tehetnénk fel a kérdést. És a válaszom a határozott nincs! A jelenről és a jövőről – meggyőződésem szerint – csak a múlt ismeretében, a múlt eseményfolyamának tükrében van értelme gondolkodni, beszélni.

Minden értelmes ember azzal a szándékkal éli meg életét, hogy jelet, emléket hagyjon maga után. Az emberek többségének megadatik, hogy kisebb nagyobb alkotásokban élje túl halandó életét. Kegyes történelmű időszakokban a békés alkotás lehetősége a népek, nemzetek, az emberiség nagy adománya. Történelmünkben, a magyar és az olasz nemzet történelmében is bővelkedünk az ilyen időszakokban, de sajnos nem került el bennünket a balsors sem, amelyet vérzivataros háborúk sora jelent. Ezen háborúkban hol szövetséges, hol ellenséges volt a két ország viszonya, éppen úgy, ahogy vezetőik (királyaik, politikusaik, hadvezéreik) érdekeik szerint jónak látták. A szövetségesi kapcsolatokban erősödött népeink egymás iránti szimpátiája, ellenséges korszakban ez – sok esetben értetlenséget is szülve – alábbhagyott.

Egy ilyen ellenséges kor áldozatairól emlékezünk e helyütt emberek százezreiről, akik egyként feláldozták életüket hazájuk oltárán, a frontok két oldalán. Egyszerre áldozatok és hősök Ők! Hősök, mert meghozták a legnagyobb döntést – hazájukért adták életüket, de áldozatok is, mert az életáldozat szükségessége mindenkor elkerülhető lett volna a történelemben, ha az acsarkodásnak, a szerzés kapzsiságának gyarló emberi mivoltunk ellen tudott volna állni.

A katonák – mert mindenkor az a dolguk – teljesítették kötelességüket 1915-1917 között itt az Isonzo vidékén is. Sokan adták életüket hazájukért. Tizenkét véres ütközetben feszült egymásnak ember, állat és technika. 1915 májusa, illetve a Monarchia csapatainak caporettoi áttörése és győzelme – 1917 vége – között mindkét oldalon hatalmas veszteségeket szenvedtek el a harcoló felek. A jegyzett történelem egyik legvéresebb és leghosszabb csatái voltak ezek. Több mint 1 millió olasz katona tűnt el, halt meg, vagy sebesült meg. A Monarchia, benne Magyarország veszteségei is elérték a félmillió főt. Ez a másfél millió áldozat csak a világtörténelem legvéresebb ütközetével, a 2 millió áldozatot követelő Sztálingrádi Csatával mérhető össze.

Mennyi fájdalom, mennyi egyéni és családi, mennyi nemzeti tragédia sűrűsödött erre a szűk 3 évre és néhány ezer négyzetkilométerre.

Boldogabb történelmű országoknak, így Olaszországnak, vagy Ausztriának megadatott, hogy becsülettel és büszkén megsirassa halottait. Magyarország történelmében volt olyan 45 év – azaz csaknem két emberöltő – amikor a hősökről nem lehetett megemlékezni, nem lehetett megsiratni, nem lehetett Őket példaként állítani az ifjú nemzedékek elé. Talán ezzel is magyarázható, hogy itt ennél a hősi temetőnél is csak most, életáldozatuk után 93-95 évvel kerül fel magyar nyelvű emlékező tábla a temető falára.

Ez a tábla most a magyar hősi halottakra emlékezik, de itt mi hajtsuk meg fejünket valamennyi hős katona emléke előtt, mert bármelyik oldalon is áldozták életüket hazájukért ők hősök voltak mindnyájan. Hadd emlékezzek meg külön is annak a földnek a hősi halottairól, ahonnan jöttünk, a soproni 18. és 76. gyalogezred katonáiról. Emlékműveik ott állnak a soproni Deák-téren, s mi most eljöttünk tisztelegni sírjaikhoz is.

Az életáldozatban egyesültek ők – magyarok, osztrákok és olaszok – mi utódok pedig a megbékélést hozó évszázad után közös akarattal és szeretettel ápoljuk emléküket.

 

Hányszor hallottam nagybátyámtól – aki nagyapámmal együtt részt vett a harcokban – Isonzo, Doberdo, Piave vagy Caporetto nevét! Hányszor a háborús megpróbáltatások kiszínezett élményeit, az értelmetlen haláltusák újbóli és újbóli megidézését. Mára – négy emberöltő után – bennem és reményeink szerint mindnyájunkban történelemmé szelídültek azok a véres évek. Történelemmé, de felejthetetlen tanulságokat kínáló történelemmé. Mindennél erősebb, határozottabb érvvé, indokká az áldozatvállalás, a megértés, a béke, a barátság, a haza- és emberszeretet oldalán. Ezt hallottam tanulságként a túlélőktől, s biztos vagyok abban, hogy ez lenne a hősi halottaink üzenete is.

 

A Nyugat-magyarországi Egyetem rektoraként, sok-sok fiatalért, s rajtuk keresztül a magyar fiatalságért, gyermekeinkért, unokáinkért felelős személyként csak ezt az üzenetet, a történelemnek sokszor megismétlődő tanulságát tudom és akarom közvetíteni: az áldozat, a megértés, a béke, a barátság, a haza- és emberszeretet mindent legyőző szellemét. Ezek a legszebb és legemberibb adományok az Ő örökségük!

 

Ha ezt megértjük, ha ifjúságunk is megérti ezt, akkor nem volt hiába halottaink életáldozata.

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

 

Utolsó gondolataim a köszönet szavaival hagyják el ajkamat. Köszönet az őrzőknek, az emlékek és az emlékhely őrzőinek, a táblaavatás ötletadóinak és megvalósítóinak. Köszönet a hadisírokat gondozó magyar és olasz szervezeteknek, akik felkarolták a magyar nyelvű emléktábla gondolatát. És külön köszönet az olasz hatóságoknak, akik – közös történelmünk legszebb napjainak szellemiségéhez méltó módon – a megbékélés szellemében támogatták kezdeményezésünk megvalósítását. Még egyszer köszönet és hála érte!

 

Tisztelt Emlékezők!

 

Sose feledjük halottainkat! Emlékezésünkkel megerősített béke legyen poraikra, s az Úr mennyei békében és szeretetben támassza fel Őket az utolsó napon!

 

 

Prof. Dr. Faragó Sándor rektor

Nyugat-magyarországi Egyetem