Valéta Emlékbeszéd - Sopron, 2009. május 9.

 

Kedves búcsúzó Tanítványaink, Kedves Szülők és Hozzátartozók, Vezető és Tanártársaim, Vendégeink, Hölgyeim és Uraim!

 

A Botanikus-kert fáinak-virágainak mámorító illatát érezvén, a rovarok döngését, az ezerhangú madárdalt hallva, ilyenkor, május táján különleges érzés lesz úrrá hallgatón és oktatón egyaránt az ősi Alma Mater falai között. Nemcsak a biológiai óránk jelzi a kiteljesedő kikelet ezer rezdülését, de egy másik, egy lelki óra is jelez, közeleg a búcsúzás kezdete, a Valétálás ünnepe. És most itt állunk meghatódottan, keresve, s nehezen találva az ideillő, méltó gondolatokat, szavakat.

 

Itt álltok – Kedves Tanítványaink –; szüleitek, szeretteitek simogató, boldog pillantásaitól kísérve, kicsit szorongva e szokatlan szerepben, érezve, hogy valami végképp lezárul, valami végképp véget ér. S itt állunk mi – oktatóitok – ugyanúgy szorongva, ugyanúgy boldogan, mint Ti és szüleitek, de határtalan büszkeséggel is, mert közös munkánk gyümölcse látszik beérni, közös erőfeszítéseink látszanak beteljesedni.

 

Mégis, ambivalens érzések lesznek úrrá rajtunk, mert a beteljesedés feletti örömöt, illetőleg a búcsúzás, és az elválás feletti szomorkodást kell együttesen megélnünk. Mert, ahogy egy új élet világra jötte fájdalmas, egyszersmind boldogság az anyának, ugyanúgy nehéz, bár örömet adó, kilépni az Alma Mater falai közül az új életbe. Hiszen erre készültetek, ezért tanultatok, ezért hoztatok családotokkal együtt áldozatokat.

 

Felkészültetek az életre, de vajon felkészültetek-e a búcsúzásra? Hagyományaink, a korsó- és szalagavató szakestélyen keresztül elindították ezt a lelki folyamatot, de Ti, egyenként végig gondoltátok-e mindazt, amit ma együtt átéltek, átélünk?

Van-e elegendő erőtök egymástól elbúcsúzni, van-e elegendő erőtök, az Alma Matertől, Soprontól, a Civitas Fidelissima-tól elköszönni? Lesz-e erőtök ifjúságotok legszebb éveinek színterétől megválni. Őszintén remélem, hogy minderre felkészültetek, mert akkor a mai búcsú- szalamender, oldja majd az elválás fájdalmát. A szalamander ideje alatt – amikor éneklitek szép dalainkat – kicsit figyeljetek azok sorai közt megbúvó szeretetre, a búcsúdalok félő gondoskodására, a ragaszkodás, a hűség megnyilatkozásaira. Fogadjátok a város lakóinak szerető pillantásait, simogató tekintetét, barátaitok, alsóbb éves hallgatótársaitok búcsúztató intéseit. Így talán könnyebb lesz az elválás!

 

Kedves Tanítványaink!

 

Mi, tanáraitok itt maradunk, magunkat szegényebbnek, kicsit megcsalatottnak érezve, hogy itt hagytok bennünket. Egészen őszig „üresség tátong” az előadótermekben, a folyosókon, a Botanikus Kertben. Üresség, amelyet magatok után, s kicsit a lelkünkben is hagytok. Még a legzordabb tanár is ezt érzi, akkor is, ha még magának sem vallja be. Mert a mi munkánknak Ti vagytok, s mily szomorú kimondani, a Ti elmeneteletek az értelme, hiszen akkor dolgoztunk jól, ha Titeket, diplomával a tarisznyában engedhetünk ki az Alma Mater kapuján. Ez a búcsú nekünk is fájó, s ezt a fájdalmat csak az ősszel érkező balekok tudják majd enyhíteni. Kérjük, őrizzétek meg az együtt töltött éveket szép emlékeitek között, az örömteli, feledhetetlen pillanatokat pedig, emlegessétek a találkozókon, egészen az arany-, vagy még éltesebb kort kívánó, díszdiplomák átvételéig.

 

Kedves Szülők!

 

Ez a valétálás az Önök vágyainak a beteljesülését, az Önök boldogságát is jelenti. Mi lenne ugyanis nagyobb öröm egy szülőnek, mint gyermekét boldognak, sikeresnek látnia. Önök ránk bíztak sok kiforratlan ifjút, s mi most visszaadunk Önöknek sok érett, felnőtt, igaz, magyar embert.

Mert az egyetemi évek a felnőtté válás, az önállóság megismerésének, és a döntésképesség megszerzésének az időszaka is. A tanulás mellett, a tudással együtt e képességek is kialakulnak. EMBERT mondtam, a szó legteljesebb értelmében, hiszen a humánum – selmeci-soproni hagyományaink révén – mindenkinek zsigereibe ívódott. Szellemiségünk emeli ki ezt az intézményt annyi felsőoktatási intézmény közül, s teszi az itt végzetteket emberebb emberré, még ebben az embertelen, egoista világban is. A bajtársiasság, egymás segítése és a szeretet évszázados üzenete, senkit sem hagyott érintetlenül az itt állók közül. Ennek az erejét, olykor hatalmát, még tán Ők sem érzik, de mi idősebbek tudjuk, hogy életpályájukon ez lesz – a tudás mellett – a legnagyobb, erkölcsi támaszuk.

És MAGYAR Embert mondtam, mert ezen az egyetemen, a magyarság megélése, küldetést jelent. Megfelelni bányász, kohász, erdész őseink tetteinek, az 1848/49-es szabadságharc, az Ágfalvi Csata és 1956 hősei – olykor életáldozatokban is megnyilvánuló – cselekedeteinek, szellemiségének. Hallgatóink a hazáért és a nemzetért való feltétlen munkálkodás, a hivatás hongyarapító küldetésének szellemiségét is magukkal viszik Sopronból.

Mi ezt, 200 éve, oktató-nevelő munkánk elválaszthatatlan részének tekintjük, függetlenül attól, hogy ezt támogatják, vagy üldözik. A történelem – döntéseiért – mindig az Alma Matert igazolta.

 

Kedves Búcsúzó Tanítványaink!

 

Útravalóul, a Sopronhoz ezer szállal kötődő legnagyobb magyar, gróf SZÉCHENYI ISTVÁN néhány gondolatát helyezem virtuális tarisznyátokba:

 

„... ne cseréjük fel az ideákat, s a dolgok valódiságát, hanem legyünk békében szelídek, háborúban haragosak, halhatatlan dolgok körül hevesek s állhatatosak, s inkább kicsinységek körül álmosak. A becsületet pedig, Istenért ne zavarjuk össze a haszonnal...”

 

„...Csak a szellemileg és testileg tevékeny élet emelhet bennünket az emberi boldogság tetőfokára. Egészség, gazdagság, címek – röviden mindazon irigylésre méltó és kívánatos dolgok, amit ember csak elérhet – tartós boldogság alapozásához egyáltalán nem elegendő, ha hosszúra nyúlt életünknek nincsenek kitöltve a hézagai és űrjei.”

 

S végül:

 

„Az okos ember semmitül sem retteg, mert földi létéhez kapcsolt lehető veszedelmit s nyomorúságit és bizonyos halandóságát isméri, előrelátja – s így az elkerülendő rossznak gátot vet, a sorsnak azon csapásit pedig, melyeknek eleit venni nem képes, férfiúi elszántsággal tűri”.

 

Ahogy sorosotok diktálja – tehát legyetek szelídek, haragosak, állhatatosak, elszántak, ha kell, tűrjetek, de mindenkor éljetek boldogan!

 

Valéte!

 

 

Sopron, 2009, május 9.

 

 

Prof. Dr. Faragó Sándor rektor