Prof. Dr. Gidai Erzsébet temetése - Prof. Dr. Faragó Sándor rektor

 

Tisztelt Gyászoló Család, hozzátartozók, barátok, munkatársak, tanítványok!

 

Fájdalmas üzenettel lengeti a szél a fekete zászlókat Sopronban a Nyugat-magyarországi Egyetem főépületén, és a Közgazdaság-tudományi Kar Erzsébet utcai campusának homlokzatán. Elment, ismét elment egy kiváló professzor, itt hagyott bennünket egy kiváló ember: 2008. augusztus 19-én délután elhunyt Gidai Erzsébet Professzor Asszony, a Közgazdaságtudományi Kar alapító dékánja, a Kar „Széchenyi István” Doktori Iskolájának vezetője.

Megrendülten állok, állunk a ravatal mellett, nehéz elfogadni a megmásíthatatlant. Különösen fájdalmas a búcsú, mert egy iskolateremtő, iskolaalapító kiváló oktatótól, hazai és nemzetközi tudományos körökben elismert kutatótól, elhivatott, elkötelezett, Jó Embertől kell végső búcsút vennünk.

 

Gidai Erzsébet 1940. május 22.-én Budapesten született, de gyermek és fiatalkorát már a Fejér megyei Kulcson töltötte. Általános iskolai tanulmányait ott, középiskolai tanulmányait Dunaújvárosban folytatta. 1962-ben végzett a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Pénzügy Szakán, okleveles közgazdaként, majd 1969-ben az ELTE Bölcsészettudományi Karán okleveles pszichológussá avatták. Első munkahelye a Magyar Nemzeti Bank volt, ahol hitelügyi előadóként dolgozott. 1963-ban egyetemi oktatói kinevezést nyert a Semmelweis Orvostudományi Egyetemre, ahonnan 1983-ban egyetemi docensként került át a Társadalomtudományi Intézetbe tudományos osztályvezetőnek. 1989 és 1991 között a Szakszervezetek Gazdaság- és Társadalomkutató Intézetének igazgatója, majd 1991-től a Társadalomkutató és Előrejelző Intézet igazgatója volt.

1996. július 1-jével egyetemi tanári kinevezést nyert a Soproni Egyetem Közgazdasági Intézetébe. 1996-tól a Közgazdasági Intézet, 1999 szeptemberétől a Gazdálkodási Szak, majd az újonnan alakult Közgazdaságtudományi Intézet igazgatója lett. 2000-2006 között – két ciklusban – a Közgazdaságtudományi Kar alapító dékánja volt. A Közgazdaságtudományi Kar Széchenyi István Doktori Iskoláját – amelyet a MAB 2001-ben akkreditált – haláláig vezette. Mindeközben 1966-ban Budapesten egyetemi doktori, 1975-ben, Berlinben kandidátusi tudományos fokozatot szerzett. 1988-ban a közgazdaságtudomány akadémiai doktora lett. 1996-ban habilitált doktori címet érdemelt ki. Kevesen tudják, hogy 1994-ben ajánlották akadémiai levelező tagságra is.

Szakmai munkásságát és közéleti tevékenységét több kitüntetéssel ismerték el. 1972-ben Akadémiai Díjat kapott. 1979-ben és 1986-ban a Felsőoktatás Kiváló Dolgozója lett, 1983-ban a Munkaérdemrend arany fokozatát, 1986-ban a Társasági Munkáért arany fokozata elismerést vehette át. 1994-ben a Magyar Szellemi Védegylet „Rendületlenül” oklevél kitüntetésben részesítette. 2005-ben a Nyugat-magyarországi Egyetem Kiváló Oktatója lett, a Miskolci Egyetemtől megkapta a „Signum Aureum Universitatis” elismerést, arany fokozatú „Mestertanár” volt, megkapta a Nyugat-magyarországi Egyetem emlékérmét és a Széchenyi István emlékérmet.

 

Lexikoni tömörséggel ennyi Gidai Erzsébet szakmai-tudományos munkásságának esszenciája. Mi, akik ismertük, elismertük és szerettük Őt, tudjuk, hogy mindezek fontos, a külvilág számára látható, láttatni szükséges élettörténeti adatok, de korántsem tárják fel a mögötte élő, alkotó, gondolkodó, érző ember egóját.

 

Gidai Erzsébet nagy tisztelője volt a legnagyobb magyarnak – nem véletlenül nevezte el az akadémia-alapító, nagycenki-soproni kötődésű grófról doktori iskoláját – ezért Széchenyi egyik naplóbejegyzéséből merítve kísérelem meg az Ő világképét megfogalmazni.

 

„Mindenható Isten, hallgasd meg mindennapi imádságomat. Töltsd el szívemet angyali tisztaságú szeretettel embertársaim iránt, hazám iránt és honfitársaim iránt! Világosítsd meg egy kerub szellemével és gondolkodó erejével; engedd a jövendőbe pillantanom; a jó magot a rossztól megkülönböztetnem. Sugalld nekem, mit és hogyan kell kezdenem, hogy egykoron a tőkével, melyet reám bíztál, elszámolni tudjak. Gondolkodni és dolgozni akarok, éjjel nappal, éltem fogytáig. Gyarapítsd, ami jó – tipord el születésekor, ami netán rossz gyümölcsöt teremne. Segíts nekem, hogy minden szenvedelmet elfojthassak magamban. Engedd, hogy a világon mindent lelkem igaz alázatával szemlélhessek, és kezdhessek – és engedd, hogy az angyal, ki engem megvilágosít, békességben és csendes boldogságban éljen.

Ez imádságom ne mondassék, hanem szüntelen cselekvés által küldessék az égbe.”

 

Szeretet, jövőbelátás, gondolkodás és munka, szüntelen cselekvés – ezek hatották át életét.

 

Szeretetét mindenekelőtt családja tapasztalhatta. Férje Dr. Selyem Zsombor Erdély, Gyergyó szülötte volt, akit fájdalmasan korán elvesztett, így szívének minden szeretetét szüleire és gyermekeire irányította. Soha nem felejtem azokat az aggódó szavakat, amelyekkel idős, betegeskedő édesapjának utolsó éveit, hónapjait illette, s gondoskodását, amellyel – tengernyi dolga-gondja mellett – bearanyozta azokat a napokat. Szeretettel teljes családi légkörben nevelte fel gyermekeit, rajongva szerette Őket, igyekezett mindent megadni nekik. Lánya Réka, aki édesapja foglalkozását választotta, orvos; fia, Zsombor, mérnök-informatikus lett. Mivel mindkettejüknek rendkívül bensőséges viszonyuk volt édesanyjukkal, mindannyiunk közül, a legnagyobb az Ő fájdalmuk. Tudniuk kell, hogy ebben a fájdalomban nagyon sokan osztozunk Velük. Édesanyjuk iránt megnyilvánuló elismerés, szeretet adjon erőt számukra hiánya elviseléséhez, a lelki megnyugváshoz.

Szeretetét bőséggel szórta hallgatói irányába is. Kiemelt figyelmet fordított diákjai ügyes-bajos gondjainak megoldására, sőt tanácsok nyújtására is maradt energiája. Ajtaja hallgatói előtt mindig nyitva állt, bizton számíthattak rá, hogy idejével nem fukarkodik. Nagy gonddal, kitüntetett figyelemmel kísérte a határon túlról érkező magyar hallgatókat, pályafutásukat az egyetem elvégzése után is nyomon követte.

S végül szeretete a haza és honfitársai iránt! E fogalmak belső jelentését számára is kitágította házassága, hiszen Selyem Zsombor erdélyi gyökerei Gidai Erzsébet gondolkodását, érzelmeit, nemzettudatát alapjaiban változtatták meg, hogy azután egész életében meghatározzák. A népi származás és a mély nemzettudat formálták politikai gondolkodásmódját. A tenni akarás és a tehetetlenség gyakorlata közti redundancia felismerése diktálta számára a politikai szerepvállalást. Aktívan részt vett a Magyarok Világszövetségének munkájában, 1998 és 2002 között parlamenti képviselő volt. Ezen idő alatt a parlament Gazdasági Bizottságában, az Európai Integrációs Bizottságban és az Interparlamentáris Unióban folytatott meghatározó tevékenységet. Elvei mellett mindig kiállt, nemzeti elkötelezettségének mindig hangot adott, a szociális problémák iránti különleges érzékenység jellemezte. A radikalizálódó politikai környezettől maga sem tudta, s többnyire nem is akarta tevékenységét elvonatkoztatni. Ebben is erős asszony volt. Ebbéli érzelmeit elmélyítették szeretett férje halála körüli gyanús körülmények. Ezen időszakban érte Őt a legtöbb támadás, amelynek megélése keserűséggel töltötte el, hiszen Ő a meggyőződése szerinti legjobbat, a legigazabbat akarta. A nagypolitika mégsem az Ő világa volt. Csalatkozásaikor volt igazán szüksége a Széchenyi-féle könyörgésre: Uram! „Segíts nekem, hogy minden szenvedelmet elfojthassak magamban”. S a segítséget megkapta... Meghozta a bölcs döntést és visszavonult közvetlen politizálástól. Az Ő terepe, életének igazi színpada ugyanis az oktatás, a tanítás, a nevelés volt. Ebben alkotott – intézményünk számára is – maradandót.

Gondolkodni, dolgozni, szüntelenül alkotni – ez volt hivatása, s ez ma – földi létének befejeztével – életének üzenete. Elévülhetetlen érdemeket szerzett a Nyugat-magyarországi Egyetemen a közgazdász képzés indításában, a Közgazdaságtudományi Kar alapításában, valamint a Kar Széchenyi István Doktori Iskolájának megteremtésében. Ez az Ő igazi, kétségbevonhatatlan életműve. Amíg közgazdászképzés lesz Sopronban, addig a kezdet, a viszonyítási pont Gidai Erzsébet lesz.

Teleki Pállal együtt vallotta:

„Az Úristen nehéz helyre rendelt bennünket – de megálltuk helyünket és megálljuk most is. De hogy továbbra is megállhassuk helyünket, nem elég azt csak hirdetni, hanem dolgoznunk is kell.”

Ezen gondolatok tekinthetjük az Ő szellemi testamentumának. Dolgozni másért, dolgozni a közért, dolgozni közös jövőnk letéteményeseiért, a magyar ifjúságért. Mindig csak adni és adni....

 

Az élettől, tetterőtől duzzadó Asszony életében villámként csapott a betegség diagnosztizálása. Ő olyan életet élt, hogy ez mindenkivel előfordulhatott – gondolhattuk – csak Ővele nem. Eltökéltsége és optimizmusa csaknem 3 évig határtalan volt. „Győzni fogsz, meg fogsz gyógyulni!” mondtam Neki minden találkozásunkkor. És Ő mindenáron élni, győzni is akart! Élni gyermekeiért, családjáért, hallgatóiért, az általa alapított karért, az egyeteméért.

 

A doktori felvételik elbírálásakor találkoztunk utoljára.

„Hogy vagy?” - volt – mint mindig – első kérdésem. Nem felelt... „Meg kell gyógyulnod” – mondtam Neki, de igenlő válasza közben szeme már máshogyan csillogott, mint korábban. Ma már tudom, azok a fények egy elmenni készülő ember transzcendens boldogságának fényei voltak.

 

S mikor völgyünkre tört az áradat

s már hegy se volt, mely mentő csúccsal intsen,

egyetlen egy kőszikla megmaradt,

egyetlen tornyos sziklaszál: az Isten.

 

A hívő ember egyetlen, de biztos reménysugara – Teremtőjével és szeretteivel való végső találkozás beteljesülésének esélye.

 

Ugyanez a hit – az Ő örökített hite – ad most gyermekeinek erőt és a jövőben megnyugvást, a szerető Anya elvesztésének elviseléséhez! Halála nem távollét, hanem a jelenlétnek egy más, egy új formája. Nekünk bizonyosan!

 

Az űrt – ami távozásával keletkezett – az Egyetem, a Kar is mély fájdalommal éli meg. Emléke örökké él szívünkben.

 

Tisztelt Professzor Asszony, Kedves Erzsike, nyugodj békében!

 

Budapest, 2008. augusztus 29.

Prof. Dr. Faragó Sándor