'56-os megemlékezés - Prof. Dr. Faragó Sándor

 

Tisztelt Polgármester Úr, Szeretett Városunk Polgárai, Egyetemi Polgárok, Hölgyeim és Uraim!

 

Emlékezni gyűltünk egybe itt a Nyugat-magyarországi Egyetem campusában, emlékezni Egyetemünk és Sopron város történelmének egyik, máig legfényesebb fáklyaként világító napjára, 1956. október 23-ára, a forradalom kitörésének 51. évfordulóján.

 

Ötvenegy évvel ezelőtt – nem bírva a rabigát – a magyar nép felkelt megnyomorítói és a tőle idegen eszmék ellen, s saját kezébe vette sorsa irányítását. Nem volt ez másként Sopronban sem.

 

A minden újra, szebbre, jobbra, igazabbra fogékony egyetemi ifjak egyetemünkön is megfogalmazták követeléseiket, s tanáraik biztató gondoskodása mellett, alkotó részesei lettek a Haza, a Város forradalmának.

 

Az igazi forradalom – a téves történeti köztudattal szemben – valami rossznak, hiteltelennek tagadása mellett nem a káoszt, az anarchiát, a mindent-szabad elvének tombolását jelenti, hanem a tiszta érzelmek térnyerését, a becsület szellemének, erkölcsének győzelmét az álságos, a gonosz fölött, az emberek egymásra találását, a másért, a közért, a hazáért való tenni akarás diadalát.

 

Ezt a magasztos utat hirdette és kínálta minden jóakaratú embernek 1956 forradalma, így tudta egyként megszólítani a megnyomorított vidékről származó balekot, a kizsákmányolt nagyvárosi munkáscsaládok sarjaként tanuló kohlenbrennereket, a polgári szellemű firmákat, sőt a sokat megélt professzorokat, a tanári kart is. Ebben a szellemi-erkölcsi egységben az egyetem forradalma a közakarat és a rend forradalma volt. Ezt a rendet, az igazság rendjét sikerült elplántálni a városi munkásság, a tisztviselői kar, az értelmiségiek, de a rendőrség és a katonaság körében is.

 

Tavaly ezidőtájt elhangzott üzenetében Grátzer Miklós Professzornak, az alábbi történelmi léptékű értékítéletét hallhattuk:

 

„’56-ban csak egy igaz, becsületes út volt, és az Alma Mater azt választotta”.

 

 

Tisztelt Emlékezők!

 

A becsületes utat – különösen, ha abból egy van – könnyű lehetett választani – gondolhatnánk naivan. De tudnunk kell: akkor is voltak könnyebben járható, alternatív utak! És mégis – így Grátzer Miklós üzenete – az Alma Mater az egyedüli igaz, becsületes utat választotta.

 

Számunkra, büszke utódok számára tanulságos lehet e döntés meghozatalának okait feltárni és megfogalmazni. A tiszta lelkű és nyitott szívű ifjúság igazságszeretete, meg nem rontott erkölcsi tisztasága, a szülői házak, a családok kohéziós ereje, mint háttér, a magyar nép génjeiben hordozott szabadságvágy, a megismert, titokban megélt selmeci hagyományok szelleme, a jól meghatározott és vonzó jövőkép, egy boldog magyar haza víziója, mind-mind irányító táblák, világító fáklyák voltak az egyedüli igaz, becsületes út felé, majd pedig 13 napon át, végig az úton. Csak ez, a mindenkinek tetsző, ez, a mindenki számára vállalható közös cél forraszthatta eggyé az akkor is fennálló egyéni és nemzeti diverzitást.

 

Nem volt viszálykodás, de volt jobbító vita, kimúlt a széthúzás évezredes magyar átka, hisz mindenki egyet akart, s a rá kirótt feladatot, becsületesen elvégezte. Nem volt ügyeskedés, de volt személyes példamutatás, áldozatvállalás, lemondás a másért, a többiért, az emberekért. Kevés olyan időszaka volt a magyar történelemnek, amikor ennyi magyar megértett és segített, ennyi magyart. Az ellentétek feloldódtak a forradalmi eufóriában, az új, a boldogabb jövő pedig ragyogó napként ott tündökölt az idő horizontján.

 

Mérhetetlenül büszke vagyok arra, hogy Sopronban – köszönhetően a kritikus napokban igazi felnőtté vált, akként is viselkedő és szolgáló egykori hallgatóinknak – áldozatok nélkül győzött a forradalom. Hallgatóink biztosították a gyárak, az ellátó rendszerek működését, cáfolva a megbuktatott rendszer lapuló híveinek vészsirámait. A forradalom napjaiban – miként 1921-ben is – egyként dobbant az egyetemi ifjúság és a városi polgárság szíve.

 

Az Egyetem újfent bebizonyította, hogy ez a város, az Ő városa is, s a város ismét átélhette, hogy – különösen kritikus helyzetben – mit jelent, jelene, sőt jövője szempontjából, ha van egy minden tekintetben igazi egyeteme. Az 1921-ben vérrel megerősített kapcsotot 1956-ban még szorosabbá fűzte a történelem.

 

 

Tisztelt Ünneplő Közönség!

 

A történetírók egyként állítják, hogy a magyarok 1956-os forradalmukkal elkezdték ásni a gonosz birodalmának sírját. Ugyanakkor mindig hozzáteszik, hogy ezzel megelőzték korukat. Az előretekintő magyar szellem, a Nobel-díjak sokaságával elismert innovatív magyar elme, az Európa közepén szabadságra vágyó kis nép erkölcsi útmutatása egyszerre sok is, jajkiáltása kevés is volt a jaltai kényszerzubbonyba szorított európai hatalmaknak.

Ahogy 1849-ben ölve-tarolt az orosz szuronyhenger, úgy 1956. november 4-én is megindultak az orosz harckocsik, hogy vérbe fojtsák egy kis nép szabadságvágyát. Hazánk a korábban kivéreztetett Európa szívében található, nem volt Szuezi-csatornánk, sem olajunk, csak megnyomorított hazánk, csak a puszták népének örökös, megtörhetetlen szabadságvágya. Be kellett látnunk, bele kellett törődnünk hogy mindez kevés. A reménytelenség, a kilátástalanság, a csalódás és a gyász napjai következtek!

 

„Az nem lehet, hogy annyi szív,

Hiába onta vért,

S keservben annyi hű kebel

Szakadt meg a honért

 

Az nem lehet, hogy ész, erő

És oly szent akarat

Hiába sorvadozzanak

Egy átoksúly alatt”

 

És lehetett! Hiába volt szent eszme, nemes cél, életáldozat, a forradalom és szabadságharca elbukott. Beteljesedni látszottak Vörösmarty váteszi szavai a Szózatból:

 

„Vagy jőni fog, ha jőni kell

A nagyszerű halál,

Hol a temetkezés fölött

Egy ország vérben áll.

 

S a sírt, hol nemzet süllyed el,

Népek veszik körül,

S az ember millióinak

Szemében Gyászkönny ül.”

 

Naivan vártuk a nyugati segítséget, de ahogy magunkra hagytak bennünket a törökök elleni harcban, Európa (és Amerika) 1956-ban sem segített.

 

A hatalmától átmenetileg megfosztott rendszer természetének és uralkodási gyakorlatának ismeretében 200 000-en választották a menekülést, az emigrációt, még többen itthon szenvedték el a megfélemlítéseket, a megaláztatásokat, a mellőzést.

 

Ahogy egyként emelkedtek hallgatóink is a fellegekig, egyként élték meg a mélységeket itthon és külföldön egyaránt. Külföldre távozott hallgatóink 3/4 része, velük oktatóink 1/3-a. Többen ugyan hazatértek, de az itthon maradottakkal együtt a Soproni Egyetem 1956-os múltja priuszként egészen a rendszerváltoztatásig végigkísérte karrierjüket.

 

Az emigrációban – hála az összetartó selmeci-soproni szellemnek, tehetségüknek – a legtöbben szép, sőt fényes karriert futattak be, de bevallva, bevallatlanul mély sebeket hagyott lelkükben a forradalom bukása és a haza kényszerű elhagyása. Fájó, hogy a hazát képviselő kormányzatok 33 évig „ellenforradalmárként, a haza ellenségeként” tekintettek rájuk, amely tovább mélyítette egyébként is fájó, újra meg újra felszakadó sebeiket. 35 évet kellett Sopronba is várni az igazságtételre, amelynek végső, szimbolikus akkordja volt a forradalom 50. évfordulóján itt a Botanikus Kertben felállított 1956-os forradalmi emlékmű.

 

Ennek az emlékműnek a tövéből – a később elhelyezendő koszorúkkal megerősítve – fejezem ki hálámat valamennyi egykori forradalmár egyetemistánknak és tanáraiknak, hogy 1956-ban „az egyedüli becsületes utat választották”, hogy megcselekedték, amit megkövetelt a Haza, megkövetelt Egyetemünk, s egyenként mindnyájuk becsülete.

 

A holtak és az élők megbecsülése, példáik vállalása, 1956 forradalmának megismerése, elismertetése, szellemiségének mindennapi munkánk során zsinórmérceként való alkalmazása, igazolhatja és igazolja, hogy a Nyugat-magyarországi Egyetem, 1956 forradalmának és forradalmárainak nyomdokaiban jár.

 

Adjon ez erőt nekünk mindennapi küzdelmeinkben, kudarcaink és remélhetőleg egyre több sikerünk, boldogító örömünk megélésében.

 

Kedves egykori diákjaink, firmáink és tanáraink, nem feledjük hőstetteiteket!