Valétálás - Prof. Dr. Faragó Sándor rektor

 

Kedves búcsúzó Tanítványaink, Tisztelt Szülők és Hozzátartozók, Kedves Vendégeink, Vezető- és Tanártársaim, Hölgyeim és Uraim!

 

Madárdallal, tarka virág-kavalkáddal és a zöld szín valószínűtlen sokféleségével ünnepli a természet a tavasz kiteljesülését, az új élet születését és a megújulás győzelmét, a tél felett. Az új, vagy a megújult élet – azaz a lét folytatása – mindig más, mind a megelőző volt. Lehet, hogy jobb, lehet, hogy rosszabb, de bizonyosan más, s ez a bizonytalan másság, egyediség teszi igazán élhető, szép kalanddá az emberéletet is.

Ilyen gondolatok, ilyen érzelmi hullámok, lelki csapongások vesznek erőt rajtunk minden május elején itt, az Alma Materben. Bár a megújulás, a búcsúzás, az elválás is mindig valaminek a végét jelenti – egyúttal maga a kezdet. Minden, ami előtte volt ezt az új állapotot szolgálta, az új létezésmód talaját termékenyítette meg, acélozta az akaratot, erősítette a szándékot, az eltökéltséget. És lássuk be, ez a folyamat – az egyetemi lét megélése – legalább annyi boldogságot adott, legalább olyan izgalmas, fontos része életünknek, mint az, amire felkészít.

A biztos boldogságtól, a széptől, a jótól, a barátságoktól megválni még akkor is nehéz, ha arra készül az ember. Ezért homályos a szeme most valétáló öreg firmának, búcsúztató tanárnak és baleknak egyaránt, mert a szellemet acélozhatjuk, de az érzelem hullámzó folyama nem mindig tartható mederben. Sőt, meggyőződésem, ilyen alkalmakkor engedni kell, hogy túláradjon.

 

Kedves Valétálók, búcsúzó Hallgatóink!

 

Dékánjaitok sok szép, részben racionális gondolattal indítottak el Benneteket a búcsúzás szalamanderes, fáklyás, diákdalos útján. Én inkább – néhány régi, máig ható nagy gondolkodót támaszul híva – életbölcsességeket tennék tarisznyátokba.

 

Sokszor és sokat beszéltünk, beszélünk hagyományainkról, s ha megértettük őket, életünk részeivé is váltak. De mik is ezek a hagyományok? Múltunk leülepedett, az értékek rostáján fennmaradt emlékei. Régmúlt életek, élmények, szokásokká, dalokká, végül rendszerré kristályosodott kincsei. Boldog diákközösségek máig ható, a mának is szóló üzenetei, ma is vállalható életérzések, semmivel nem helyettesíthető normák manifesztációi. Két szükséges eleme: a boldogság és az emlékezés. Boldog ifjúkorra pedig kettős öröm emlékezni. Csak így érthető meg a selmeci-soproni hagyományok sírig összetartó ereje. Had hívjam segítségül a klasszikus görög emberszeretet tanának megalkotóját, HIOSZI TATIOSZ-t, a szeretet filozófusát, mindennek megerősítésére:

 

„Ha a boldogságot kutatod, belül keresd, emlékezeted roppant csarnokában. Itt tiéd az ég, a föld, a tenger, a csillagok. Itt találkozhatsz önmagaddal. Csak egyetlen egy nem lehet a tiéd: a perc, amelyet elfeledtél. Amire nem emlékszünk, már nem a miénk...

Az emberek bebarangolják a világot, megcsodálják a hegyek égre meredő csúcsait, a tengerek egekig ívelő hullámait, a folyók félelmetes kanyargásait, az óceán végtelenjét és a csillagok semmibe tűnését. Csodálnak, miközben elfelejtenek emlékezni. Boldogtalan, aki emlékeire ügyet sem vet, és boldog ezek szerint csak az lehet, aki emlékezni képes.”

 

Nektek van, lesz kire és mire emlékezni, ezért – ha képesek is lesztek rá – bizonnyal boldog emberek lesztek.

 

Kedves Valétálók!

 

Magatok és tanáraitok közös akaratával és az általatok választott mértékig megtöltöttétek tarisznyátokat – no meg fejeteket – tudással, készséggel. Képességeitekkel, rátermettségetekkel, hivatástudatotokkal, akaratotokkal, nagyon sokat el fogtok érni a pályán. Szívből kívánom, hogy sikeresek legyetek munkátok, hivatásotok gyakorlása során. De az élethez ez csak szükséges, de nem elégséges feltétel. A teljes, a kiegyensúlyozott, boldog élethez különösen nem az! Mert az élet művészet is, az élet sokkal de sokkal több, mint racionális döntések sora. Megint TATIOSZ-t idézem:

 

„Elfogadni tudni a boldog napokat,

de az örömteleneket is.

Sem kicsordulni, sem elsivárulni.

Sem elcsorbulni, de túl sokat sem érni.

Sem szónokolni, sem elnémulni.

Sem megtenni gyorsan, de nem is késlekedni.

Nem hivalkodni, és nem tetszelegni:

sem az éles kést, sem a díszes cserepet nem kíméli az idő.

Az előbbi elcsorbul, az utóbbi színét veszti.

Utat választani, de nem a sikerét, hanem a boldogságét.

Az úton járni, majd végigmenni,

a nagyságot az erénnyel, és nem a szerencsével mérni.

Egyszerűen boldognak lenni – dísz, ragyogás, külcsín nélkül.”

 

Ezt, a boldogság művészetében megélt életet kívánom Nektek.

 

Kedves elköszönő Hallgatóink!

 

Bár a mai világ történései nem mindig erősítik meg mondandómat, mégse feledjétek: boldogságot, tartós sikert csak teljesítménnyel, munkával, embertársaink tiszteletével, megbecsülésével, bizalommal lehet elérni.

Legyetek emberek, s gyakoroljátok a kizárólag az Ember számára teremtett isteni adományt, a szeretet. Szeretetet a családban, szeretet a munkahelyeken, szeretetet a lakóközösségekben, szeretetet a hazában.

A 2400 éve élt TATIOSZ után egy 2000 éve élt nagy gondolkodó, SZENT PÁL – általam ünnepségeinken sokszor idézett – Szeretet himnuszával bocsátlak útra benneteket. E szép útravalót – az ALMA MATER féltő és ragaszkodó szeretetét tolmácsolva – szeretném tarisznyátokba tenni:

 

„Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén,

Ha szeretet nincs bennem,

Csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom.

Lehet prófétáló tehetségem,

Ismerhetem az összes titkokat és mind a tudományokat,

Hitemmel elmozdíthatom a hegyeket,

Ha szeretet nincs bennem, mit sem érek.

Szétoszthatom mindenemet a nélkülözők közt,

Odaadhatom a testemet is égőáldozatul,

Ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem.

 

A szeretet türelmes, a szeretet jóságos,

A szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély.

Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát,

Nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel.

Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli.

Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.

S a szeretet nem szűnik meg soha.

 

Szeretett Tanítványaink!

 

Most induljatok!

Isten legyen Veletek, kísérje, óvja utatokat, bízzatok Benne!

Nagyon hiányozni fogtok!

 

Jó Szerencsét, Üdv az Erdésznek!

 

Valete! Legyetek boldogok!

 

Sopron, 2008. május 17.

 

Prof. Dr. Faragó Sándor rektor