Díszünnepség az önálló magyar erdészeti felsőoktatás 200. évfordulóján - Prof. Dr. Faragó Sándor rektor

 

Tisztelt Elnök Úr, Dékán Úr, Államtitkár Urak, Polgármester Úr, Főosztályvezető Urak, Képviselő Úr!

Tisztelt Rektor Úr, Rektor-helyettes Urak, Dékán Asszony és Dékán Urak! Kedves Tanártársaim, szeretett egykori tanítványaink, Kedves Vendégeink, Hölgyeim és Uraim!

 

 

„E nuce fit corylus, ex glande ardua quercus,

Exiguum nihil esse putes, quod crescere possit.”

 

„Magból lesz a mogyoró, makkból a büszke égre törő tölgy,

jelentéktelen semminek hinnéd, mi fává terebélyesedik később.”

 

 

WILCKENS HENRIK DÁVID – első erdészprofesszorunk – profetikus szavai beteljesültek. A 200 éve talajba hullott makk, terebélyes és tekintélyes tölggyé fejlődött az évek során, s ma büszkén tekinthet rá a Nyugat-magyarországi Egyetem, Sopron városa, az erdész szak egésze és nemzetünk minden polgára.

 

Köszöntöm Önöket nagy szeretettel ezen a felemelő ünnepségen, köszönöm, hogy eljöttek emlékezni, ünnepelni velünk, hogy azt követően, a mindennapokban, az ünnepek adta lelki megerősödéssel folytathassuk munkánkat intézményünk, szakjaink, nemzetünk boldogulására. Mert SZÉCHENYI ISTVÁNNAL mi is valljuk:

 

„nincs annyi gondom tudni, „valaha mik voltunk”, de inkább átnézni – „idővel mik lehetünk, s mik leendünk”. A Múlt elesett hatalmunkbul, a Jövendőnek urai vagyunk.”

 

Dékán úr záró gondolatsora az Erdőmérnöki Kar jövőképét valóban a jövendő uralásának szándékával vetítette elénk, s ez felettébb megnyugtató mindannyiunk számára.

 

Tisztelt Hallgatóim!

 

Bátran kijelenthetjük, hogy a múlt ismeretének és tanulságainak híján, kétes esélyű a jövő uralásának kimenetele, mint ahogy a gyökerek megtartó ereje nélkül, bármely égretörő fát, játszi könnyedséggel dönti földre a vihar. A visszatekintés, az emlékezés tehát nem öncélú tevékenység, hanem a bölcsesség mutatója, a megfontolva haladás szükségszerű kelléke, lelki támasz, zsinórmérce-keresés.

Ahogy az erdőket is gondos erdészkezek formálják, ápolják, művelik, védik, hasonmód telt el a felsőfokú erdészképzés történelmi folyamában a kétszáz esztendő. Kiváló professzorok, tudós, távlatosan gondolkodó elmék, elkötelezett tanári kar, magasan képzett szak- és segédszemélyzet biztosította mindenkor az európai szintű oktató-kutató tevékenységet, formálta önmagát és a szakmai közösséget.

Ezrek, alkalmasint tízezrek merítettek a felhalmozott tudásból, s fordították a Selmecen és Sopronban megszerzett szellemi javakat, a magyar erdők és a magyar erdőgazdálkodás felvirágoztatására. Sokat kaptunk a nemzettől, de sokat is adtunk a hazának.

Európát, a világot évszázaddal megelőzve, elődeink megfogalmazták és bevezették a tartamos erdőgazdálkodás fogalmát és gyakorlatát, hogy unokáik is élvezhessék a magyar erdők minden, hangsúlyozom minden kincsét. Megőrizték mindazt, ami ma nemzeti vagyon, köztük azt is, ami ma védelemre érdemes. Erdészgenerációk elkötelezett munkájának köszönhető, hogy csaknem kétszer annyi erdőnk van, mint 100 éve. Büszkén hirdetjük, hogy selmeci és soproni erdőmérnökök ezreinek, hivatástudatának és erdőszeretetének köszönhetően lehet erdeink jelentős hányada védelemre érdemes, egyáltalán lehetnek védett erdeink. Méltánytalan, igazságtalan és elképesztő tudatlanság mindezt elvitatni tőlünk, az erdészektől félteni a magyar erdőket, s mérhetetlen felelőtlenség kivenni az erdész szakemberek kezéből az erdők, nagy szakértelmet – s nem szégyelljük megvallani – lelki emelkedettséget egyaránt kívánó védelmét, kezelését, hozamainak hasznosítását és megújítását. Megtagadnánk elődeink kétszáz éves szakmai testámentumát, ha ezt itt, és most a leghatározottabban nem jelentenénk ki, s nem utasítanánk vissza. Nálunk jobban nem szereti, és nem védi az erdőt – senki sem!

 

Tisztelt Vendégeink, kedves Erdész Szaktársaim!

 

Az erdőmérnöki szak évszázadai során – ahogy az erdő védelmében a sokszínű aljnövényzet, köztük a magoncokból álló újulat – a gazdag televényben, életre keltek az újabbnál újabb szakok, majd karok. A 150 éves jubileumkor még egykarú Erdőmérnöki Főiskola sokszínűen gazdag és erős szellemi bázisán jött létre a faipari mérnök képzés, majd a Faipari Mérnöki Kar, később a geodéta képzés, azaz a korábbi Földmérő és Földrendező, ma Geoinformatikai Kar, végül a közgazdasági képzés és a Közgazdaságtudományi Kar. Az „újulat” mára ugyancsak terebélyes fákként, égre törő tagjai, büszkék az Erdőmérnöki Karra, amely valódi Alma Materként, tápláló anyaként, óvva kísérte első lépteiket, miközben szilárdan megalapozta jövőjüket, s büszkén engedte el felnőtté váló gyermekei kezét.

S a wilckensi, büszke tölgy tövéből az új sarjak, az édes testvérek is rendre kihajtottak – a környezetmérnök, a vadgazda mérnök, a környezettan és a természetvédelmi mérnök szakok – biztosítva a kar nagy családjának sokszínűségét. És a virtuális erdőtársulást gazdagító társak, a csatlakozó intézmények is – az önmaguk által kivívott sikereken túl – büszkék arra az új közösségre, amelynek meghatározó tagja az Erdőmérnöki Kar.

 

Tisztelt Vendégeink!

 

Kétszáz év örökösen változó folyamatában – a mindenkori tudós tanári kar mellett – mindig főszereplő volt a hallgatóság, továbbá meghatározó volt az a páratlan hallgatók közötti és hallgató-tanár viszony, amely minden más hazai és európai felsőoktatási intézménytől, megkülönböztette a kart és jogelődjeit. Az, a hagyományainkban testet öltő erkölcsiség, amit mi – mindannyian, akik kötődünk ehhez az intézményhez – selmeci-soproni szellemnek nevezünk. Jelenti ez a barátságon alapuló egymás iránti felelősségérzetet, az Alma Mater iránti elkötelezettséget, továbbá a haza és a nemzet iránti feltétlen ragaszkodást.

A mindenkori egyéni és közösségi példaadás emelte az intézményt – amellyel sokáig valósan, ma pedig átvitt értelemben egyet jelentett és jelent az Erdőmérnöki Kar – azokba a magasságokba, amelyet ma itt, ez az ünneplő kör is elismer, és tisztelettel övez.

Ez a szellemiség a forrása és táplálója a karon végzettek számára, az életen át tartó lelki kohéziónak, az egymással és az Alma Materrel való összetartozás különleges érzésének. Vessen bárkit, bárhova a világon jó, vagy rossz sorsa, ez az érzés kitörölhetetlenül megmarad – támaszt, erőt ad. Ezrek élettörténete erősítheti meg szavaimat, itthon, Európa számos országában, vagy a távoli Kanadában.

A múlt – amellett, hogy biztos hátteret, tartást ad – kötelez is. Az a szellemi progresszió, amely mindig jellemezte a Kart, amelyet világhírű tudósok, professzorok, akadémikusok sora fémjelez, amely minden válságos helyzeten megerősödve emelte át az intézményt, amely az Erdészeti Főiskolává zsugorodott kis intézményből, az ország hatodik legnagyobb egyetemét volt képes formálni – megfelelő biztosítékokat jelent a jövő számára. Csak így lehetünk – hogy is mondta SZÉCHENYI? „a Jövendőnek urai”.

 

Kedves Dékán Úr, Kedves Erdész Tanártársaim!

 

Az Erdőmérnöki Kar a Nyugat-magyarországi Egyetem vezető kara és ennek felelősségét Nektek, Nekünk és utódainknak az elkövetkezendő évszázadokban is vállalnunk kell. A wilckensi terebélyes tölgyek, ugyanis ezer évet is megérhetnek, s közben makkok milliárdjait hullajtják a talajra. Magasztos juss és áldásos sors ez az utóbbi, hiszen a tanítványokban, felcsillantja a végtelen jövő, a halhatatlanság iránti gyarló vágy beteljesülésének lehetőségét. Nekünk, s a mindenkori tanári karnak ez a lehetőség, ez a szolgálat a legnagyobb ajándék.

A Nyugat-magyarországi Egyetem minden polgára nevében ezt a végtelen, végtelenül gazdag és boldog jövőt kívánom a jubiláló Karnak, minden volt, jelenlegi és jövendő polgárának, valamint kérem Isten áldását minden oktatónkra, hallgatónkra és Alma Materünkre.

 

Végül engedjenek meg nekem egy személyes gondolatot: a kar egykori hallgatójaként, jelenlegi professzoraként, korábbi dékánjaként, semmivel össze nem vethető ajándék és mérhetetlen tisztesség számomra, hogy köszönthettem Önöket, s megoszthattam Önökkel gondolataimat!

 

Köszönöm, hogy meghallgattak!

 

Jó Szerencsét! Üdv az Erdésznek!

 

Prof. Dr. Faragó Sándor

rektor

 

Sopron, 2008. szeptember 10.