Valétálás 2007

Sopron, 2007. május 12.

Kedves búcsúzó Tanítványaink, Tisztelt Szülők és Hozzátartozók, Kedves Vendégeink, Vezető- és Tanártársaim, Hölgyeim és Uraim!

Az élet fintora, egyúttal bölcsessége is, hogy az ébredő, virágillatú kikelet és az életünkben valamit végérvényesen lezáró búcsúzás – egyetemünkön a valétálás – egy időre esik. Fintor, mert a kezdet és a vég disszonanciáját szólaltatja meg lelkünk húrjain. De bölcsesség is, mert ez a búcsúzás az évek óta várt beteljesülés kezdetét is mutatja, karnyújtásnyira engedve a hőn vágyott, szívós munkával, olykor könnyekkel megvívott diploma kézhezvételét.

Mégis, emberi természetünk a veszni látszót, a múltat siratja, s ma ez így van rendjén.

 

Kedves Valétálók, búcsúzó Hallgatóink!

Mintha csak tegnap lett volna, amikor a kézhez kapott, felvételeteket igazoló dokumentumok birtokában tanácstalanul gyülekeztetek a csornai állomáson, hogy felszálljatok a Sopronba induló vagonokba. Csak később érthettétek meg azt, hogy ez az utazás a kezdete volt annak az időutazásnak – elődeink által örökül hagyott hagyományaink ápolásának – amelynek napjainkra ható üzenetei vannak.

 

Mert valóban a soproni egyetemisták számára minden, a puszta lét is, ilyen tehervagonokban kezdődött, amikor 1919-ben a dicstelen trianoni békediktátum alapján Selmecbányára bevonuló cseh csapatok elől, fájdalmasan menekíteni kellett az akadémiát. Azért lehetett Sopron tanulmányaitok székhelye, azért válhatott minden itt végzett hallgató tündérkertjévé, mert polgármestere Soproni Thurner Mihály és polgársága befogadta a hontalanná vált Alma Matert!

Ezt a gesztust egyetlen egy Sopronban végzett egyetemistának sem szabad elfelejtenie! Ez a város az Egyetem otthona, ez a város a mi városunk! S ami, aki a miénk, attól sokszorosan nehezebb az elválás! Higgyétek el, hogy a kéz a kézben végigandalgott ódon utcák hangulata, az átbeszélgetett, világmegváltó estéknek helyet adó kiskocsmák zaja-illata, az évezredes múltat keretező városfalak, a várost körülölelő hegyek erdeinek illata, kitörölhetetlenül megtöltötték életetek lelki vándortarisznyáját, amely útipoggyász után későbbi életszakaszaitokban is – legyen az éppen boldog, vagy kevésbé az – bátran nyúlhattok. A soproni életérzés mindig támaszotok lesz.

 

És megint az emlékek! Az első tétova lépéseitek a kollégiumokban és az ódon egyetemi épületekben. Találkozás a firmákkal, találkozás a felsőbb évesekkel, majd tanáraitokkal. Ismerkedés a hagyományokkal! Arra biztosan számítottatok, hogy az egyetem más lesz, mint a középiskola, talán még azt is vártátok, hogy nehéz lesz – mert az lett – de hogy más lett, mintha bármely magyar egyetemre jelentkeztetek volna, az csak hónapok, évek múltán tudatosodott bennetek. Itt a Hallgató – ha Ő is úgy akarja megélni – a tanár-diák közösség legfontosabb része, a hallgatóért van minden, a hallgató partner – a felsőbb évesek és a tanárok partnere – ha Ő is a hagyományoknak megfelelően él. Mi mindig úgy jövünk ide tanítani és tanulni, hogy szükségünk van egymásra, s mindnyájunkra szüksége van szakainknak, hazánknak. S bennünket ettől két és háromnegyed évszázados történelmünk nehéz éveiben sem tudtak, s ma sem tudnak eltántorítani!

 

Hagyományok! Mit lát ebből a kívülálló? Látja a szép egyenruhákat, a gyarapodó sávokat és rajtuk az olykor túlburjánzó foltokat, hallja a szakestélyek tradicionális nótáit, velünk együtt átéli a hattyútollazást, a szalamandert, a valétálást. Külsőségek! – gondolják sokan. Fájdalom, de kevesen tudják és értik, hogy mindezek mögött milyen mélyen a lelkekbe ívódott évszázados életérzések munkálnak.

Az egyenruha nekünk nem az uniformizálódást, önmagunk feladását jelenti! Ellenkezőleg! Számunkra önként vállalt jelkép, a selmeci-soproni hagyományok eszenciáját jelentő kitörölhetetlen barátság, a feltétel nélküli segítség, a bizalom és az Alma Mater szeretetének jelképét. Ezért viselte és viseli mindenki büszkén.

 

Kedves Valétálók!

Ahogy eddig, a jövőben is merítsetek ezekből, a legemberibb hagyományokból, mert ha így tesztek, akkor ennek a mértéket és értéket vesztett világnak a tengerén, könnyebben tudjátok magatok és családotok hajóját navigálni.

És ne feledjétek, ha bárhol kiköttök, és ott él egyetlen, valaha is Sopronban végzett egyetemista, akkor nem maradtok egyedül, nem maradtok jó szó nélkül, nem lesztek segítség híján.

 

Azt se feledjétek, hogy mindenek közül a legbiztosabb kikötő az Alma Mater, az a „Tápláló Anya”, aki gondoskodva juttatott Benneteket szellemi táplálékhoz, aki most – érző anyához illően – fájó szívvel engedi el kezeteket, de mindig figyeli kezdetben tétova, majd egyre határozottabb lépéseiteket. S ha kell, akkor tanácsot ad, ha kell, segít, ha kell, felemel, de mindenek előtt a sírig szeret! Forduljatok hozzá mindig bizalommal és hasonló szeretettel!

 

Kedves elköszönő Hallgatóink!

Akit útra indítanak a családból, azt igyekeznek mindennel ellátni. Megtömik a virtuális tarisznyát minden jóval, hasznossal – ezt számotokra majd a Diploma jelenti – s sok hasznos tanáccsal is. Igaz már eddig is ezt tettem, de engedjétek meg nekem néhány intelmet is!

 

Bár a mai világ történései rövidtávon nem mindig erősítik meg mondandómat, mégse feledjétek: boldogságot, tartós sikert csak teljesítménnyel, munkával, embertársaink tiszteletével, megbecsülésével, bizalommal lehet elérni.

Legyetek emberek, s gyakoroljátok a kizárólag az Ember számára teremtett isteni adományt, a szeretet. Szeretetet a családban, szeretet a munkahelyeken, szeretetet a lakóközösségekben, szeretetet a hazában.

 

Haza! Mintha ezt a szót már nem ízlelgetnénk kellő gyakorisággal, s nem közelítenénk felé kellé felelősséggel, alázattal! Pedig Nekünk, most már Nektek is, kedves leendő Kollégáink, mérnökként, művészként, közgazdaként, pedagógusként, tudósként, küldtetésetek, értelmiségi kötelezettségetek van a haza, a nemzet felé.

Bárki is mondja Nektek, hogy diplomátokkal az egész világon boldogulni tudtok – ami egyébként igaz – jól értsétek, és szűrjétek meg e szavakat. Nektek ezt a Hazát, ezt a Népet kell boldogítanotok, sőt a mainál sokkal boldogabbá tennetek! Segíteni, jobbítani ezt a Hazát, hogy a Haza is segíthessen Nektek, hogy boldoggá tehesse életeteket. Ezt soha más, soha idegen meg nem teszi helyettetek, helyettünk! Teljesítsétek e küldetéseteket is!

 

Kedves Tanítványaink!

A búcsúzkodásnak is vége szakad egyszer. Ne szégyelljük párásodó tekintetünket, a szemünk sarkában gyűlő könnyeket. Az igaz, emberi érzések e jelei mutatják, hogy van mit és kit siratni, mert elveszítettünk valamit és valakiket. De a szeretetet, ami a szívünkben megmarad, azt nem veszíthetjük el soha, azt nem veheti el tőlünk senki.

 

Most induljatok!

Isten legyen Veletek, kísérje, óvja utatokat, bízzatok Benne!

Nagyon hiányozni fogtok!

 

Jó Szerencsét, Üdv az Erdésznek! Valete! Legyetek boldogok!

 

Sopron, 2007. május 12.

Prof. Dr. Faragó Sándor rektor